Hatalmam: nyugalom

Azok a versek, amelyeket Buda Ferenc 1956-ban és a rákövetkező években írt, először jelennek meg a legszélesebb olvasóközönség előtt s a maguk helyén: ezekkel kezdődik a gyűjteményes verskötet, ahogy a költői pálya is ezekkel kezdődött. Ez a ciklusnyi vers Ágh István szép meghatározásával „Buda Ferenc eddigi költészetének abroncsa, átvasalja a három kötetet". Három vers volt a vád alapja - a demokratikus államrend elleni izgatás ezek megírása volt a bűntett, amelyért a költő egy év börtönbüntetést szenvedett. „Bűntetteit" tovább szaporította: a börtönben is írt verseket, „fejben". Ágh István baráti és költőtársi érzékenységgel figyel fel arra, hogy „itt gyökerezik Buda Ferenc költészetének tragikus jelképisége, innen fogan népdalisága is. Mikor nincs ceruza és papír, csak a memória fogódzói maradnak, a nyomorult szóbeliség, ölelkező rímek és szűkös ritmusok." A „priusz" hosszú évekre a társadalom peremére szorította Buda Ferencet, s 1963-ban e nehéz sors konok, összeszorított szájú viselőjeként ismerte meg az irodalmi világ és az olvasóközönség. (Ismét Ágh Istvánt idézzük: „Nagy teher az emberi száj éhe, az élethalálharc a verset a legnagyobb fajsúly felé szorítja.") Lehetne-e nagyobb indoka egy költői életmű újraolvasásának, mint az a szokatlan körülmény, hogy a költő lassan már a hatvanadik éve felé közeledve léphet először fiatal arcával a nyilvánosság elé? Most vállalhatja először eddig illegalitásba kényszerült ifjúságát? A verseket, amelyeket egy jó barát rejtegetett csaknem mostanáig? Ez a drámai előzmény - a versek és a hozzájuk kapcsolódó történet - átviláglik minden későbbi versen, s minden későbbi vers értelmezését kiteljesíti.

Mutass kevesebbet