Hazafelé

„Annyit tudott, érzett a kertbe gurított söröshordó mellett dohányozva, megilletődve és félszegen, hogy egy ház sohasem készülhet el igazán, hogy a felépítéséhez szükséges munkához hasonlóan a ház maga is egyszerre jelent biztonságot és időnként gyötrelmes, de mindenképpen véget nem érő fáradságot. Nincs, nem lesz megállás, gondolta nagyapám, és ebből a szempontból nyilván furcsának, korainak érezte az ünneplést. Hallgatta barátait, azok feleségeit, néhány gyerek is rohangált már körülöttük, türelmesen állta a megjegyzéseket, hogy más bizony már rég, előre megvette a gombokat a kabáthoz, ami után talán egy életen át fog rohangálni, ő meg éppen fordítva, addig-addig igazgatja, csinosítgatja a maga kabátját, hogy a végén még kifut az időből, elfogynak a hozzá való gombok. (...) Idővel a társaság egyre fáradtabb, egyre hangosabb lett, ő pedig a vörösből lassan barnába csúszó este fényeiben dohányozva ült a székként szolgáló egyik rönkön és nagyanyámra, annak gömbölyű hasára gondolt, meg arra, hogy mégsem korai semmiféle ünneplés, hogy mikor máskor kellene, lehetne megállni, és ha sörrel-borral, hát azzal, hangos és jókedvű kurjongatással nekirugaszkodni, felemelni, mint egy gerendát, a lábunknál heverő mázsás súlyú napok egyikét, és betenni a helyére, fel a magasba, hogy addig-amíg, tegye a dolgát, megtartsa az eget is felettünk."

Mutass kevesebbet