Hazajöttem

András, de jó, hogy megírtad. Nemrégen, az egyik este, ülünk. Iszogatunk. Anekdoták. Meg ez, meg az. Valaki az őseiről. A nagyapját mondta. Vagy a dédapját? Hogy képeket gyűjtött. Magyar festőket. Igen, magyar festőket. Mások kártya, pezsgő. A jobbak agarakat is. Agarászat! Az aztán vitte a pénzt. Vitte nagyon. De az ős nem. Az az ős nem. Az életét a magyar festők... ők voltak neki a teljes élet. És hol vannak, kérdeztem. A mesélő felnevetett. A képek? Én is ezt kérdeztem az apámtól. Tudod, mondta az apám, huzatos az ország. Elégtek. Elégtek? Kérdeztem, mondta a mesélő. El, mondta apám, legyintett és mosolygott. Elégették a felszabadítók vagy a megszállók. Kik is? A mesélő újra nevetett. Vele nevettem én is. Körülöttünk huszonévesek ültek, nem tudták, mitől van jókedvünk. Pedig az van. Azóta is van. Mert annyi balszerencse közt... Hát igen, az utókornak nehéz elmondani. Szó, szó, szó. De az írás megmarad. Néha elő lehet venni, belelapozni, ha olyanod van. Aztán lehet gondolkodni is rajta, ha olyanod van. Iszol egy kortyot és talán elgondolkodsz. András, de jó, hogy megírtad! Köszönöm neked.

Mutass kevesebbet