Hazajöttünk hát... hazajöttünk?

Bár nem Magyarország mostani határain kívül születtem, nagyon is el tudom képzelni az illyési "haza a magasban" szépségét s ugyanakkor gyötrelmét. A haza, vagyis az egyetemes magyar irodalom, a különféle értékeket egymás mellé soroló nyújtózkodó szellem mindig nagyobb, mint az ország, hiszen nincsenek határai. Ám akkor - áttelepült barátaim ezt fölöttébb érzékelik - miért szorítanak mégis azok az abroncsok? A szülőföld, Erdély, Délvidék, Felvidék és Kárpátalja mint bordakosárban vergődő - lüktető! - szív üzen általuk? Nem utolsósorban azért, hogy akarva-akaratlan figyelmeztessen a meglopott tájnak fizetendő adóra? Lehet-e valahonnan elmenni és visszatérni ugyanoda, ha ebben az időleges elszakadásban csupán a lakhely változtatása érzékelhető, s a cipelt gyönyörűséges teher, az anyanyelv - bárhol is járjon-keljen e nehéz szerszámot forgató író - röghöz köti a nemzet történelmével és kultúrájával beoltott énekest? A rongyos, Trianon által megszaggatott térkép lövészárkai még ma is tele vannak gyűlölettel - sajnos, nincsen nap, hogy ne jönne hír innen és onnan a magyar nyelv megsarabolásáról -, de elképzelhetetlen olyan sötétség, amelyet a szellem lámpásai ne történek át. Az a dolguk. Vígaszt nyújtani mindazon nyelvkárosultaknak, akik számára a táj (és irodalma) nem csupán szépség, hanem küzdelmes terep is. Szakolczay Lajos

Mutass kevesebbet