Hegyet hágék, lőtőt lépék...

„…Hatalmas ​kincs birtokába jutottunk most, ezek a legtisztább népköltészetté vedlett imák nemcsak történeti múltunk, de költészeti-múltunk a nép szívéből kitemetődött lángoló aranyleletei, erejük, igézetük, tisztaságuk, mint az aranyláncoké és a tiszta csontoké. Íme, a nép szívébe temetődött múlt-idő kristály-koporsója fölnyittatott, s e koporsóban a költészet eleven égő virága van, nem költészet-tetemek sárga hamva, emlék-hullák zöld pora. Én népköltészetünk legfénylőbb rétegéhez hasonlónak mondom ezeket az imákat, amikben a nép élt, s amik századokon át népünkben éltek titokban. És szépségük és erejük nemcsak tartalmaikban van, de n y e l v ü k b e n is, mert hallván őket, oly erővel ráz meg népem b e sz é l t ny e l v é n e k gyönyörűsége, bátorsága, tisztasága és látomásossága, hogy költő szívemben ámuldozva és szégyenkezve csak édesdeden mosolyogni és könnyezni tudok, mint Bartók Béla zene-örvényeiben, lángoló látomásaiban.” (Juhász Ferenc: Imák, apokrif mámorok. Új Írás, 1970) "Ritkán bukkanhat gyűjtő s kutató olyan mélységesen mély és gazdag lelőhelyre, mint amilyenre Erdélyi Zsuzsa bukkant. Alig múlt egy esztendeje, hogy hangfelvevő gépje egy Somogy megyei faluban különös, furcsa, aranyban s vérben térdeplő imádságszöveget rögzített: egy népi eredetű, apokrif imát, s azóta már – amint hallom, olvasom – négy-öt ezerre is megszaporodott a hasonló szövegek száma. Nem tudom, hogy a fölfedezés elsősége is őt illeti-e vagy másokat. Ezt majd eldöntik és döntsék is el a gondos tudósok. De ha a fölfedezésben nem is: a föltárásban mindenképpen az övé az érdem. Ő élte át, személyes ügyként, a közhelyszerű >utolsó pillanat< megrázó sürgetését: csodálkozni és örülni később is ráérünk, de vagy most ugrunk fejest az örvénybe, vagy soha, hiszen akitől gyűjteni lehet, nem újraszülető közösségek, csoportok, hanem elszórtan élő idős asszonyok, egyre mélyebbre merülők, egyre hallgatagabbak … Munkája nyomán egy nem létezőnek, illetve elveszettnek hitt lánc szemei kerültek elő az idő több százados rétegei alól. A korai magyar középkorral s folytatásként a rákövetkező századokkal kerülhetünk megejtő közelségbe." (Csoóri Sándor: Csipkekoronák. Élet és Irodalom, 1972.)

Mutass kevesebbet