Helyesebben a milánói módszer elméletéről és gyakorlatáról

1983-ban publikáltuk a Húsz kérdés a milánói módszerről című írást, válaszul arra, ahogyan akkoriban szakmai körökben a milánói családterápiás elvekre hivatkoztak, illetve vitatkoztak azokkal. Selvinizoli és munkatársai megpróbálták módszereik alapelveit tisztázni, s ezt a Hipotézis-készítés, rendszerszemlélet, neutralitás címen megjelent munkájukban (1980) írták le. Miután a milánói elvek akkor valami egészen új, az addigi gyakorlattal szembenálló megközelítés volt, szükségesnek láttuk, hogy azok összetevőit gondosan elemezzük, szétválasszuk, és a saját családterápiás gyakorlatunk kezelhető, lényeges részévé formáljuk. Visszatekintve, most már látjuk, hogy abban az időben fő gondunk a rendszerszemléletű gondolkodás és a már bevált család terápiás technikák összeillesztése volt. A publikálás után azt vettük észre, hogy a Húsz kérdést használó kollégáik azt mintegy bevezetésként kezelték a milánói terápia alapvető gondolataihoz. Gyakorlatilag a terápiás fortélyok kézikönyve lett, kérdések és magyarázatok gyűjteménye, amely mind újabb kérdésekre buzdít. Szinte az olvasók folytatták a könyvet, további kérdéseket feltéve nekünk. Azonban manapság, miután kikerülhetetlenül hatott ránk a Húsz kérdésre adott reagálás, már másképpen fogalmaznánk meg válaszainkat, mint ahogy a kollégák részéről feltett kérdések is egy másfajta munkakapcsolatot, egy másfajta szemléletet képviselnek. Például ma már ahelyett, mint ,,Hogyan készítesz hipotéziseket?" vagy ,,Hogyan áll fel egy milánói módszerrel dolgozó csapat?" - most ilyen kérdéseket kapunk: ,,Hogyan érsz el olyan pozíciót, ahol rendszerszemléletben dolgozhatsz olyan életbevágó témában is, mint a gyermekkori szexuális visszaélés?" vagy ,,Hogyan figyeljem a saját intézetemet mint rendszert?"

Mutass kevesebbet