Helyét kereső Magyarország

1840-ben ​— az egykorúak kifejezése szerint — a nemzet és a kormány „kibékülésével" lezárult Magyarország, illetőleg a Habsburg-magyar viszony történetének az a szakasza, amelyet a konzervatív abszolutizmus­nak mind a rendi alkotmányos, mind az általános emberi szabadságjogok ellen indított offenzívája felségsértő perekkel fémjelzett. A változásban a központi kormányzatnak az a hallgatólagos beismerése is kifejeződött, hogy a Magyarországgal szemben hagyományos módszereket — a nyers és nyílt erőszakot alkalmazó abszolutista politika nem bizonyult célravezetőnek. Következésképpen olyan új kormányzati koncepció ki­dolgozására és bevezetésének megkísérlésére volt szükség, amely az összbirodalom és az abszolutizmus érdekeit szolgálja ugyan, de a birodalom részét alkotó Magyarországgal elfogadtatható, illetőleg annak nagyobb mértékű felzúdítása nélkül is érvényesíthető. A központi kormányzat a terrorpolitika feladásának idején ilyen koncepcióval még nem rendel­kezett, ennek kimunkálása a következő közeli esztendőkre maradt. A társadalmi reformokat – éspedig nem felszínesen – igénylő magyar liberálisoknak előbb-utóbb ugyancsak tisztázniuk kellett, hogy politikai, társadalmi és gazdasági téren valójában mit akarnak, és mindezen belül milyen alapokra kívánják fektetni a Habsburg-birodalom és Magyarország viszonyát. Mind a központi – birodalmi – kormányzat új koncepciójának kialakítása, mind a magyar liberalizmus társadalmi és nemzeti elképzelései­nek konkretizálódása természetesen az előzmények bázisán – az 1840-es évek első felében történt meg. A felek egyaránt körvonalazták és koncepcióvá formálták a követendő politikát, és koncepcióik — noha egymással összeegyeztethetetleneknek bizonyultak — lényegüket tekintve a cselekvés irányához a feudalizmus utolsó évtizedében mindvégig vezér­fonalul szolgáltak képviselőik számára.

Mutass kevesebbet