Hiszek Magyarország feltámadásában

Előszót írni egyszerre könnyű és egyszerre nehéz feladat. Könnyű, mert a szerzőt nagyon jól ismerem, évek óta együtt harcolunk, átéltünk már jót és rosszat, áldást és átkot, mindent. Ha visszagondolok a nagy sikerekre, mindenből kivette a részét, ha a nagy kudarcokra, akkor is ott volt velünk, osztozott mindenben a társaival. Harcostársam, barátom, bizalmasom. Nehéz előszót írni, mert saját példámból tudom, hogy egy közéleti szereplő mennyire aggódva bocsátja útjára első könyvét, kíváncsian várva annak fogadtatását, számítva a támadásokra, de remélve a pozitív visszajelzéseket. Legyen azonban könnyű vagy nehéz a feladat, a legfontosabb, hogy öröm előszót írnom. Az első emlékem Szegedi Csanáddal kapcsolatban valamikor 2004-2005-ből való, a 2002-es választási vereség után, a 2006-os választási vereség előtt. Akkoriban nagyon sok nemzeti érzelmű fiatal kereste kétségek között a jövő útjait. Mostanra hála Istennek sok kitaposott ösvény van a nemzeti oldalon: politikai, civil és kulturális szinten egyaránt. Van nemzeti párt az Országgyűlésben, vannak nemzeti civilszervezetek, katonás csoportok, van Gárda, hagyományőrző klubok, nemzeti zenekarok, fesztiválok, van nemzeti divat, szinte minden, ami egy fiatal számára kapaszkodót ad arra, hogy közösségre, értékekre, célokra leljen. Akkor nem volt. És ebben az időben fonódott össze a kapcsolatunk, amikor a Jobbik (akkor még ifjúsági szervezet) alelnökeként megkeresett a Magyarok Házában egy fiatalember, aki felajánlotta segítségét. Csanád a Határon Túli Magyarok kabinet feladatait vállalta el és vált ezzel a párttá alakuló szervezet történetének egyik meghatározó szereplőjévé.

Mutass kevesebbet