Hitünk önvédelme (dedikált)

Az önvédelem az emberiség ősi természetjoga. A Katolikus Egyház hitét számos támadás érte a múltban, különösen a felvilágosodás korától. Az Egyház hitének egyes tételei azonban már az ősegyház kezdetétől védelemre szorultak, különösen az ókeresztény korban. Ezek az írások alapozták meg aztán a rendszerbe foglalt hitvédelmet, az úgynevezett apologetikát. Az Egyház által tévtanoknak, eretnekségeknek bizonyuló tételeket pedig a zsinatok ítélték el. Pascal Gondolatok című műve a hitvédelem sajátos műfaja is egyben. A Magyar Katolikus Egyház XX. századi hitvédelmi munkái közül a jezsuita Bangha Béla műve emelkedik ki (1940). Az idő azonban gyorsan halad. Legalább minden fél évszázadban újra kell írni a hitvédelmet, hiszen a támadások újabb és újabb formában jelentkeznek. Az egyháztörténetet tekintve a teológiai és krisztológiai tévtanok után jelenünkre leginkább már az antropológiai jellegű téveszmék a jellemzők, elsősorban Jézus Krisztussal kapcsolatban, de az ember mivoltát illetően is. Az arányos védekezést jog és erkölcs egyaránt indokoltnak tartja. Erről hitvédelmi vonatkozásban napjainkban sajnos nem beszélhetünk, mert a világhatású internet és a televíziós csatornák az informatika nagyhatalmát jelentik. Egy könyv kérdéseibe és feleleteibe rögzített hitvédelem Dávid és Góliát párbaját juttatja eszünkbe, amelyben informatikai hatókörét tekintve Dávid jóval kisebb, Góliát pedig jóval nagyobb a bibliainál. Mégsem kilátástalan a védelem, ha az igazság áll szemben az ellenséges szándékú vádakkal. Az evangélium szava egyértelmű: „Az igazság szabaddá tesz benneteket" (vö. Jn 8,32).

Mutass kevesebbet