Hódmezővásárhelyi Majolikagyár 1912-1972 (dedikált)

Régi adósságot igyekszünk törleszteni, amikor a Hódmezővásárhelyi Majolikagyár történetét nagy vonalakban felvázoljuk. De mielőtt erre részletesen rátérnék, szükséges az előzményeket röviden összefoglalni, mivel Vásárhelyen a kerámiaiparnak nemcsak ma, hanem az elmúlt két évszázad alatt is mindig igen jelentős szerepe volt. A cserepesekről a legrégibb írásos feljegyzés 1788-ból származik. Ebben az időben még csak nyolc személyről esik szó, de ahogy múlnak az évek, számuk egyre jobban nő, egyre sűrűbben szerepelnek a városi nyilvántartásban. 1847-ben kapják meg a céhkiváltság-levelét; a nyilvántartott cserepesek száma ekkor 204. A legnagyobb létszám az 1860-as években volt, amikor a mesterek száma 400 fő körül mozgott. A gyáripar rohamos előretörésével azonban számuk fokozatosan csökken, de jelentőségük a város életében a századforduló táján még így is változatlanul nagy. Az ipartestületi jelentések szerint 1903-ban 163, 1907-ben 140, 1911-ben 128 és 1912-ben 119 tagja van a testületnek. Ez utóbbi év a Majolika Telep alapításának éve. A fölsorolt adatok azt bizonyítják, hogy Vásárhely cserepesipara egyre inkább sorvad. Nem véletlenül írta Kiss Lajos kitűnő tanulmányában ebben az időben az alábbi sorokat: "pusztulás szele fú Vásárhely ősi ipara körül. Emberöltők kincseit sodorja, söpri el minden nap. Ma a sápadt arcú tálasok egy részét más munkában találjuk, új ember meg erre a mérges, szervezetet emésztő mesterségre nemigen adja a fejét. Inas pl. alig van egy-kettő... A néhány évvel ezelőtt létesült agyagipari tanműhely is mind erősebben avatkozik bele az ősi eredetiségekbe, és új leginkább művészietlenebb, lélek nélkül való motívumokat erőszakol a régi szép helyébe." Mindehhez még hozzá kell tennünk, hogy a mesterek nem éltek valami fényes anyagi körülmények között. A város akkori társadalmi életében ipari proletároknak számítottak, náluk lejjebb már csak a kubikosok és a mezőgazdasági cselédek álltak. Örökös anyagi gondok között tengődtek, gerendás, földes padlójú műhelyekben, rendszerint a ház hátsó részében. Ezekben az egészségtelen vályog odúkban folyt le életük java része. Rúgták a korongot, festették, mázolták, égették az edényeket, rendre csak termeltek, hogy valahogy meg tudjanak élni. Se anyagi erejük, se egyéb lehetőségük nem volt, hogy a polgári igényeknek megfelelő új értéket rövid idő alatt a maguk számára kiérleljenek. Különben is egy ilyen méretű szellemi vállalkozáshoz 15-20 év nem elegendő. Az előző kor forma- és dekoranyagát majd kétszáz esztendő szívós életigénye és együttes szellemi erőfeszítése teremtette meg. Ezt a sorsdöntő feladatot - később - a vásárhelyi kerámia történetében a Művészek Majolika- és Agyagipari Telepe végezte el.

Mutass kevesebbet