Homéroszi himnuszok

Az Ilias-ban megjelenik Arés, a hadisten és a harcolók közé vegyül. Rémületes sivítással őrjöng, sebesít és megsebesül - de semmi olyat nem tesz, ami a harcban résztvevő számára szokatlan, vagy természetfölötti lehetne; jelen van, mert az volna természetellenes, ha távol maradna, sőt lehetetlen távolmaradnia: jelen van, mert ő maga a h a r c. Ugyancsak az Ilias-ban a Skamandros folyó dühös lesz, amiért Achilleus az ő medrében is folytatja csatáját; nekiront áradatával a hősnek és csaknem elsodoroja - de itt sem történik semmi más, mint az, hogy a költő a folyó sodrában és örvényében az indulat örvényét látja: nem történik más, mint az, hogy a folyó - mint minden, ami a mítoszba lép - önmagának jelképévé válik. S még ezt a jelenetet is átfordíthatjuk magátólértetődővé: a hőst a paripa síróhangú nyerítése rossz sejtelmekkel tölti el. És - noha e verssorok mögött hatalmas mítikus háttér emelkedik, mely nem enged megfeledkezni a szóval szóló állatokba és különösen a "táltos-paripák"-ba vetett évezredeken át eleven hitről sem - a jelenet az Ilia-on belül azáltal hívja föl a figyelmet magára, hogy jelentőségteljes és nem azáltal, hogy különös. Mikor pedig később az agg Priamos kiárly, egyedül vén fegyvernöke kíséretében elindul az ellenséges tábor felé, hogy fiának, Hektórnak holttestét a vad Achilleustól elkérje és egyszerre csak mellé lép egy fiatal harcos, biztosítja védelméről és Achilleus sátráig kiséri - akkor is mi történik? Az ifjú harcos nem más, mint Hermés isten, aki azt hazudja magáról, hogy Achilleus fegyvernöke és Priamoson azért könyörül meg, mert az öreg király őt apjára emlékezteti.

Mutass kevesebbet