Honvédtüzérség az 1848-49-es szabadságharcban

1849 januárjában a Perczel Mór tábornok vezette hadtest csapatai a Tiszától Pest felé szorítottak vissza egy osztrák lovasdandárt. Eközben jegyezte fel a következőket Jalovics József honvédtüzér: "Szolnokról Abonyba ment hadosztályunk, hol egy éjet töltöttünk. Itt egy császári tüzér-hadnagy feküdt, ki egyik lábát Szolnoknál veszté el. Szeretett volna magyar tüzért látni, mert sokáig azt hitte, hogy a magyarok tüzérei francziák. Közülünk egy irányzót s két köztüzért hivattak hozzá; de a franczia tüzérek nem tudtak máskép mint magyarul, s kissé német nyelven is gagyogtak. A sebesült ellenség megdicsérte őket s ez rájuk nézve szép jutalom és elégtétel vala." Hasonlóról számolt be Vác város krónikása, Tragor Ignác, aki az 1849. július 15-i ütközetről így írt: "Az ütközet eldöntésében oroszlán része volt a tüzérségnek. (...) Kitűnő lövéseik bámulatba ejtették az oroszokat. Mikor másnap elfoglalták a várost, a tisztek folyton a francia tüzérség után tudakozódtak, mert nem akarták elhinni, hogy a lázadók ágyúi zúdították fejükre a gyilkos golyóikat." A fenti példák jól illusztrálják azt a többször hangoztatott megállapítást, hogy az 1848-49-es magyar honvédseregnek meglepően sikeres fegyverneme volt a tüzérség.

Mutass kevesebbet