Horgászbottal írtam

A ​SZERZŐ UTÓSZAVA amelyben szégyelli magát, de nem eléggé – Min dolgozol? – kérdezte N., a neves fiatal (negyvenéves) prózaíró. – Horgászkönyvet írok – mondtam egy fintorral. – Horgászkönyvet? Bolond vagy? – Hát igen. Horgászkönyvet nem írónak kell írnia, hanem nyugalmazott altábornagyoknak és MÁV-főmérnököknek. Igen, ez bonyolult, izgalmas, nehéz világ, a ma annyi kérdést ad fel, annyi választ vár, annyi magyarázatot, az életünk, az életem magyarázatát, annyi élet újrateremtését, hogy az ilyen kényelmes és lusta nyújtózkodásért, mint ez a könyv is, mentegetőznöm kell – elsősorban önmagam előtt. Talán másnak kellett volna horgászkönyvet írnia, akinek az írás: kirándulás, talán olyannak, aki nagyobb és gazdagabb horgászmúlttal rendelkezik. Nem tudom. De az utolsó regényem körüli hosszú feszültség megbénított, s jólesett felidézni az emlékek biztos és vitathatatlan, szinte tárgyi valóságát – jólesett újra átélni a régi jó örömöket, egy jámbor szenvedély emlékképeit. Nem akartam se többet, se kevesebbet, csak pontos részleteket – hiszen ez különbözteti meg az egyik horgásztörténetet a másiktól, ez adja meg egy horgászkönyvnek az értelmét és életét.

Mutass kevesebbet