Hősök kora

Részlet a könyvből: „Méla csend borong köröttem. Elhallgatott a bülbül panaszos hangja is. Asztalomon bágyadtan pislog a lámpa. Órám éjfélt mutat, s engem még mindig ugy kerül az álom ... Fájó lelkem elmereng a néma csendben, s mig tekintetem a lámpa halványuló fényén révedez, képzeletem messze messze szárnyal el a szülőföldre, hova, mint valami delej vonz az emlék. Szivem melegebben dobog, pillámon forró köny rezgedez, s ajkamon önkéntelen szakad fel a sóhaj: szegény hazám, szegény Lengyelország!... Óh mi végtelen fájdalmat hozott magával e tudat: a föld, mely őseim csontjait takarja, mely engem szült, a hon, melyet oly hőn szerettem, s a melynek tereit véremmel öntöztem, rabigába verve újra: és én, mint a parttól elszakított viharüldözött csónak bolyongok az élet zajló tengerén! Mint csillagtalan sötét éj vesz körül nem egyszer a kétségbeesés! Csak azon hit oltalmaz meg, - bár szinte gyöngülő erővel, hogy a szent ügy, az igazság, nem bukhatik el végkép. Újra fel kell annak támadnia s utoljára is győznie kell! Az eltiport nép között felhangzik majd még egyszer a szabadság lelkesítő szava, fent lobog még egyszer a zászló, mely harcra int a zsarnokság ellen."

Mutass kevesebbet