Hosszú út lefelé

Elsőként is leszögezem, hogy tulképpen egyetértek a regény mainstream értelmezésével, viszonylag magasra kalibrált hazai értékelésével spoiler, de ezen a helyen azért szolid különvéleményt jelentenék be. Meggyőződésem, hogy azon olvasók számára, akik olyan élethelyzetben leledzenek, amely akár csak hasonlatos a regény hőseinek egyikéhez-másikához, valószínűleg világi jó ötletnek tűnik szilveszter bulizós éjjelén, szuicid gondolatokkal telve, lábat lógázni az Öngyilkosok Házának tetejéről. De ha akár életed kanyarulatainak kedvező alakulásából, vagy alapvetően életigenlő beállítódásodból adódóan, viszonylag neutrális állapotban talál meg Nick Hornby könyve, akkor el kell ismerni, hogy a regény nem más, mint fantasztikusan mély életbölcsességek stílusosan, ügyesen szerkesztett klisé-halmaza, jó arányérzékkel nyakon öntve a fanyar angol humor generálszószával. Mindezt az érzést számomra valamelyest még elmélyíti, hogy a szerzőnek a négy önálló nézőpont-karakter esetében nem sikerült az önálló individuumokat határozottan felépítenie. Annak ellenére, hogy olyan emberek kerülnek egy „csapat”-ba, akik a hétköznapi életben valószínűleg még egy utcában sem suhannának el egymás mellett, nem éreztem az önálló intellektusok, különálló személyiségek markáns elkülönülését, a történetmesélés során számtalanszor összecsúsztak a szerepek, elködöltté váltak a szükségszerű határvonalak.

A csipős, kicsit sötét, őszinte humor amivel írja a könyveit egyszerűen zseniális, és ebben a könyvben csak még zseniálisabb mint bármelyik másikban amit olvastam. Elgondolkoztató, keserédes, és annyira igazi. A kedvencem, szívből ajánlom.