Hőstettek az ülőkádban

Az 1985-ben, 73 éves korában elhunyt Kálnoky László utolsó verseskötetét tartja kezében az olvasó, melyet halála előtt alig két héttel fejezett be és zárt le végérvényesen. A Baumgarten-díjjal (1947), József Attila-díjjal (1963 és 1972) és Robert Graves-díjjal (1970) kitüntetett szerző az elmúlt öt-hat évben ritkán tapasztalható művészi átváltozások során ment keresztül, és a tőle eladdig szokatlan termékenységgel mintegy megduplázta korábbi életművét, az Összegyűjtött versek (1980) terjedelmét. Egyszerűen lenyűgöző, ahogy kötetről kötetre továbblépve, közben világlátását, tragikus életérzését, humanista elkötelezettségét, iróniáját, szarkazmusát és szemérmes gyöngédségét mégis megőrizve egyre újabb és újabb költői tartományokat, szemléletmódot, stílust és eszköztárat sikerült meghódítania. Az elbeszélő költészet és a lírai napló műfajának szerencsés megújítása után, utolsó kötetében a szürrealisztikus avantgarde megteremtésére, illetve eredményeinek hasznosítására vállalkozott. S az árnyalt, érzékletes és lendületes versek egyértelműen igazolják, hogy a fölényes mesterségbeli tudás és a gazdag élettapasztalat birtokában Kálnoky László ebben a látszólag laza közegben is magabiztosan, virtuózként fogalmazott, és a legmélyebb emberi érzéseinket, élményeinket és gondjainkat csendítette meg.

Mutass kevesebbet