Hú-péri-hú-öreg

Fordítani ​mindig is kockázatos, népköltészetet fordítani egyenesen életveszélyes. A versfordítónak mindig is igazat kell hazudnia, de a népköltészet esetében egy egész kultúrát kell hitelesen a szövege köré hamisítania, egy soha, sehol nem beszélt nyelvet, amely egyszerre csetlik-botlik és repül, vidraprém tapintású és boróka szaga van, és elhisszük róla, hogy este a tűz körül kuporogva ennek a szavait beszélték a tundra vadászai. Másképp szólva a dilettantizmus ősi vadászterülete ez, hatalmas „népiesch' trófeák kastélyával a közepén. Bella munkája a kevés számú üdítő kivételek egyike. Nem tudni, hogy az ő nagy verse, a Sárkeresztúri ének sugárzik-e át a fordításokba, vagy azok emebbe, de ez igazából nem is számít; vagyis, hogy nem ez számít, hanem az, hogy a két költészet nyelve között van természetes átjárás. Bella hitelesen zökkenti meg és énekli végig a verssort, az ő verséből egy valódi múlt sámánja szól lényegében a ma beszélt – persze ravaszul megfűszerezett – magyar köznyelven, nem valami sumér őspap hőbörög vérlázító ősmagyarságokat. Bella István varázslók szövegét tolmácsolja varázslatosan, süket korunkban gyógyírt kínálva fülünknek.

Mutass kevesebbet