Hullámlovas

Gáll István így vall kritikai munkásságról: "Ha leülök az írógép elé, és rágyújtok egy szivarra, nollúr rögtön odatolakszik. Az ihletet várom, és nollúr jön. Az ihletnek, ha nagy keservesen ide is vánszorog, épp nollúrat kell arrébb toszigálni. Ez persze ritkán sikerül, mert az ihlet egy frászt fog értem lökdösődni, s amíg én idegesen várakozva rágom az egyre keserűbb szivatt, kapja magát, és eltűnik a balfenéken; hisz az ihlet annyira illékony valami, hogy negyedszázados együttes munka után azt se tudom, hogy mi. (Vagy ki?!) És marad nollúr. Tudniillik hármunk közül ő a bennem lakó író. A Művész. És a jelenlétében nem lehet éssel kezdeni mondatot, leírni, hogy »az a helyzet«, valamint a »frász« és »balfenék« szavak se használhatók. Írni miatta írunk, de írni csak ellenére lehet! Akitől a nevét kapta, Norr úr, minden idők legjobb fogorvosa, akkora művészlelke van, mint ide Lacháza. Öntelt és becsvágyó, de nem lehet tőle leírni egy mondatot; főleg egy első mondatot. Susog, közbeszól, a jót túllihegi, a frappáns ötletet unalomig nyúzza. Nos, azért szeretek kritikát írni, mert nollúr azt megveti, ilyenkor nemhogy nem tolakszik előre, de tüntetően a sarokba ül, és még ott is félrenéz."

Mutass kevesebbet