Hűvösvölgyi nászutasok

Angyalszárnyak suhogását hallotta ki Gelléri Andor Endre első elbeszéléséből felfedezője, Mikes Lajos - s csakugyan angyali küldött jelent meg személyében e szomorú földön, hogy hasonlíthatatlan, utánozhatatlan hangján jelentse: hogy s mint élet a huszadik század, húszas, harmincas éveiben Magyarországon, annak is a fővárosában és még közelebbről Óbudán a szegények, a megnyomorítottak és megszomorítottak, munkások és munkanélküliek. Egyszerű történeteket mondott el nehéz életű emberekről, igazat beszélt, igazul, és mégis úgy, mintha mesét mondana: az ő utcáin álomszellő seper végig, a porban heverő cserepek drágakőként szikráznak, és az este úgy jár, mint a kéményseprő. Írói világának minden kövét és szegletét ezerszer bejárta, örömét-keserűségét saját bőrén érezte, hőseinek minden mozdulását belülről és meghitten ismerte, és a teljes azonosulás, teljes együttérzés alapállásából ábrázolta - egyre zengőbb, gazdagabb, színesebb hangon, egyre szigorúbb fegyelemmel, egyre mélyebben és teljesebben, ahogy előbbre és feljebb jutott pályáján. De azért mindvégig ugyanazon a hangon szólt, s ugyanarról a világról, mint legelső novelláiban. Lázítóbb és lázadóbb az indulat, komorodnak a színek, ahogy kívül a valóság, mégis mindig ott villódzik a novellák minden során az a sajátos, tündéri fény, költészet és képzelet játszi visszfénye, ami a magyar és a világirodalomban egyaránt mindenki mástól megkülönbözteti Gelléri Andor Endrét, a szegény emberek szomorú életének angyali költő-krónikását.

Mutass kevesebbet