Idegen, de szabad hazában

Jósika Miklós regényeit ma már néhány elszánt irodalomtörténészen és lelkiismeretes bölcsészhallgatón kívül alig veszi kézbe valaki. A XIX. század középső évtizedeiben még nemzedékek sora izgulta végig történeteit, s Jósika, érezve a művei iránt megnyilvánuló érdeklődést, szinte ontotta a regényeket; összesen mintegy negyvenet, több mint száz kis alakú korabeli kötetben. Azután jött Jókai, nagyjából azonos tematikával és ars poeticával, de csillogóbb fantáziával, fölényesebb írástudással és mindmáig legendás termékenységgel. Jósika egyre inkább a háttérbe szorult; az olvasói - és kiadói - érdeklődése lanyhulása érezhető volt már élete utolsó éveiben is, halála után pedig még inkább és mindinkább "halott olvasmányokká" váltak művei. Az irodalomtörténeti kézikönyvek közül a korábbiak részletesebben, az újabbak egyre rövidebben ismertetik munkásságát, mondandójukat annak a ténynek a kiemelésére szűkítve le, hogy Jósika volt az eredeti magyar történelmi regény megteremtője. Többet ma már nemigen illik tudni róla, s ez voltaképpen érthető is. Az olvasói elvárások megváltoztak; Jósika W. Schott nyomán írt, ám a skót író színvonalát meg sem közelítő romantikus történetei fölött eljárt az idő. Érdekesebbek és élőbben viszont nem-fikciós alkotásai. Erre először Emlékirat-ának néhány évvel ezelőtti újrakiadása hívta fel a figyelmet, mely nem csupán fontos történeti, irodalom- és művelődéstörténeti forrásnak bizonyult, hanem lebilincselő olvasmánynak is. Úgy gondoljuk, levelezésének mostani kötetünkben közzétett része, mely akár a töredékben maradt Emlékirat sajátos kiegészítéseként és folytatásaként is felfogható, hasonló élményben részesít majd érdeklődő olvasót és kutatót egyaránt.

Mutass kevesebbet