Idegen test

Oláh András megszenvedi verseit. Nem a formát, mert sorai könnyedén, bravúros egyszerűséggel születnek. A mögöttes, lélekben történő fájdalom az, ami a dolgok teljes átélésére ösztönzi, nem enged a felületen kínálkozó enyhületnek. Kitárulkozó, őszinte költő, s bár pusztán az őszinteség még nem esztétikai érték, de az őszinteség hiánya foszlékonnyá, gyanússá teszi a közléseket. Oláh András azonban nem szépít, nem leplez, nem keres mentségeket sem maga számára, sem vágyott-űzött Istenének. "Rossz évjárat" - írja, az ötvenkilenceseké, akik minden igazán izgalmasból kimaradtak. Így hát saját, "intim" poklában fől az ember - "idegen test", nem rokonítható, s hogy "valami hiányzik", bevallja. Feledésre képtelen, makacs emlékező. A világot nem áltatja: "van hát mitől félnetek". Ő az örök kereső, és "...addig olcsó pótcselekvés az élet, s innen néha már Istent sem hallani". Vándorlása heroikus: "megyek nélküle - bár rég nincsen hova". Ez a költészet úgy beszél a vesztett szerelemről, akár az Isten-hiányról. Valódi vér folyik itt, nem színes festék. A sebek nem matricák, nehezen varasodnak. "Nem jöttél közelebb" - sem Isten, se társ. Csak a létezőt lehet ily keményen faggatni, mintegy megrángatva palástja szegélyét: "segíts Uram / minden szavadat nekem adtad / s velük a kételyt is: hogy megszelídülhet-e / bárki a csöndes imától miközben az Úr / asztalánál némelyek cinkelt lapokkal játszanak / - mert akik egyszer elfogadták most már elvárják / hogy helyettük más szenvedjen a kereszten: / így halmozódik hegre heg / én mégis ott térdelek a fiatal lelkek csukott ablakai előtt / pedig már nem elégségesek a tőled örökölt szavak". De végtére Oláh András erős. Panasza egyben felismerés: "Csak Istenből nem lehet kigyógyítani." Hála! (Jókai Anna)

Mutass kevesebbet