Idesereglik, ami tovatűnt

Szerettünk valakit, aki meghalt. Nem tudjuk, nem akarjuk elfelejteni, folytonosan jelen lévő arcára vágyódunk, de egy különös, titkos, védekező lelki mechanizmus hatására sem arcát, sem kezét, sem oly nagyon ismerős mozdulatait nem tudjuk felidézni. Egyetlen vigaszunk a fénykép, amit úgy őrzünk, hogy a reggeli ébredéskor először rá essék a tekintetünk. Íróasztalunkon tartjuk: minden komolyabb munka előtt hozzá, szemeihez fordulunk biztatásért. Magányos estéinken legrejtettebb fényképét vesszük elő: és először talán ilyenkor döbbenünk rá, hogy amit nézünk, nem a másik, hogy a szemek nem ránk tekintenek, hogy az a csillogás, ami bennünk élt, örökre megszűnt. És aztán, mintegy véletlenül, reggelenként az ablakon nézünk ki: milyen idő várható. Még későbben, ha íróasztalunkhoz ülünk, megszokásból arcára nézünk: de gondolataink már messze járnak. Aztán rájövünk, hogy csak képét látjuk, és ez lassan fájdalommá változik.

Mutass kevesebbet