Így emlékszünk '56-ra

Mi, emberek, már csak olyanok vagyunk, hogy szeretünk értelmet adni annak, amit teszünk és annak is, ami történik velünk. Az időben csak a létezésünk két végpontja, a születésünk és a halálunk szembesít közvetlenül az értelmen túli léttel. Ezerkilencszázötvenhat éppen ezért az emberi létezés határvonalán lefolyt, modernkori őstörténetünkké lett: mintha egyszerre élnénk át benne a születést és a halált, akár éltünk akkor, akár azóta születtünk. Azokban a napokban az értelmen túli tartományból jött az az erő, amely a keserűség, a düh, a kamaszlázadás, a bátorság, a szenvedélyes együttérzés és az antik, egyetemes igazságérzet elegyeként kavarta föl néhány óra alatt egy ország lelkét, és a diktatúrához kényszerűen alkalmazkodott, mindennapi életmenetét. A Varga Tóth Bálint gyűjtésében megszólaló visszaemlékezések mindezt emberközelből, a köznapiság hitelességével hozzánk elénk. Tisztes gyári munkás, adminisztrátornő, egyetemista, tanár és tanyájáról elűzött gazda idézi föl azokat a napokat, a hétköznapok'válogatás nélküli társadalmi szereplőjeként. Közös csupán az bennük, hogy valamennyien kötődnek a hazához és a városhoz. A félszázados, keresetlen szavú múltidézések beavatnak és elköteleznek. Attól fogva, hogy elolvassuk - meghallgatjuk őket, mi, utánuk következők nyomban közéjük sorakozunk a közös magyar sorsvállalás benső, halk parancsszavára, mert akár mivelünk is megeshetett volna, ami ővelük történt.

Mutass kevesebbet