Irodalom és haladás

Igaz író csak az lehet, aki hűséges korához, népéhez és eszményeihez, aki híven lát, híven érez és mindenekfölött híven ír. E szavakban foglalta össze kiváló filozófus-esztétánk az író feladatait, mindazt, amit Flaubert, Zola, Stendhal, Anatole France ugyanúgy hivatásának érzett, mint Gogoly, Turgenyev, Tolsztoj, vagy Dosztojevszkij. Az igazság nagy eszménye és illúziója hatotta át valamennyiüket, a misztikus pánszláv mestert s a „valóság" ábrázolására törekvő Flaubert-t egyaránt s ebből táplálkozik művészetük meggyőző ereje, felemelő erkölcsiségük, stílusuk egyszerűsége, világossága és mélysége, egyszóval mindaz, ami halhatatlanságukat biztosította. Igaz, a kor szelleme sem hasonlítható a mi századunk hit és kétely által megosztott szelleméhez. A XIX. században, a polgári világrend virágzása, feltörekvése idején, minden társadalmi rend legjobbjai: polgárok, intellektuellek, munkások, parasztok, telve voltak optimizmussal, szilárdan hittek a jóság, az igazság, a társadalmi szabadság s az emberiség eszményeinek végső győzelmében. E korszakhoz s a mult század mestereihez képest regényirodalmunk hanyatlónak látszik és még szembeötlőbb az utolsó harminc év magyar irodalmának eszménytelensége. A magyar irodalom hanyatlásának igazolására feleslegesnek látszik a nagy franciákra, oroszokra, vagy északiakra hivatkoznom, hiszen a magyar irodalom is teljesítette történelmi hivatását a mult század közepéig, a reformkor forrongó éveiben.

Mutass kevesebbet