Isten elégetett tükre (dedikált)

Juhász Ferenc. Isten elégetett tükre. Budapest, 1999. Littera Nova Kiadó. 162 + [2] p. Dedikált. Juhász Ferenc (Bia, 1928. augusztus 16. – Budapest, 2015. december 2.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas magyar költő, szerkesztő. Juhász Ferenc kötete egyetlen hosszú alkotást tartalmaz. A költemény címe - Isten elégetett tükre - Giordano Brunóra utal: őt gyászolja, az ő elpusztítását kéri számon, az ő "Tükre" kíván lenni "Époszi Énekével" a költő. Juhász Ferenc az olasz természettudós elméletét, a fizika tudományos eredményeit, a hitből származó elképzeléseket vázolva és továbbgondolva fejti ki filozofikus nézeteit teremtődésről és pusztulásról, a világegyetemről és a végtelenről, az emberi létezésről - halhatatlanságról és halandóságról -, az élet értelméről és a halálról. Az emberiség gondolkodástörténetében minduntalan és szükségszerűen felmerülő, pusztán tárgyi tudásunkra támaszkodva megválaszolhatatlannak ítélt kérdésekre próbál költői feleletet adni. ; A költemény egy bonyolult "tükörrendszer" ábrázolásával fejezi ki a feltételezett Isten vagy világszellem és az ember, az anyagi világ - és a mögötte rejlő titok - véges, mulandó és végtelen, folyamatos egymásra utaltságát; rész és egész összefüggéseit, kölcsönös tükröződésüket. Giordano Bruno tudta, hogy "nem-célszerű és mégis célszerű minden" - állítja a költő -, hogy káosz és rend együtt van jelen, mert a világ nem olyan, amilyennek látszik, "csak-szemmel föl-nem-fogható". Ő Isten Tükre, benne nézi magát a világegyetem, és benne tükröződik Isten, mint "Nincs a Nincsben, mint Van a Vanban". A Van létével a Semmi, a "Semmiben virágzó Minden" tükröződik, hiszen az emberek által ("apróbb létezés-tükrök") létezik csak a világ, amely akkor lesz, ha már nincs ember - csak éppen nem a mi számunkra. A nekünk való világ attól a miénk, hogy emberek vagyunk - tételezi a költő a kanti fogalom elvont parafrázisaként, miközben keserűen idézi föl, hogy miként pusztították el a látszat mögé nézőket, az igazságot keresőket. Verssorai féltik a maga és a "másként látók és gondolkodók" sorsát az egy megváltóra és egyszerű világképre utaltak bosszújától. Mégis felszólít: az egészre kell figyelni, nem csak a részre, a költő legyen a "Mindenség zenésze, akarjunk és merjünk mondani valamit a "Szent Lehetetlenről". A vigasz, a remény átsejlik a költeményen, még a különös, apokaliptikus zárókép ellenére is, amelyben a halhatatlanságban magányos, a halandóság boldogságára vágyó Isten bohócként játszik, labdázik a szíve egy cseppjéből fújt buborékvilággal, és amikor az szétpukkad, - "kivesz a világ-lombtalan izzadt hónalja alól, a forró barlang-tokból egy újszülött-tenyérnyi apró szappanos-vízhártya-hegedűt", "s azt mondja: "Van másik!"". ; Filozofikus töprengések, történelmi tapasztalatok, a természettudomány felismerései ötvöződnek a nagyszabású költői kompozícióban, amely rendkívüli érzékletességet és kifejezőerőt nyer a szenvedélyes hangvétel, az általánosabb kérdések személyes jellegűvé tétele, a hatalmas képhalmazok által. A mű nem szakít Juhász Ferenc költészetének hagyományaival: igényesen kidolgozott, látomásos képekben bővelkedő, hömpölygő szóáradattal és felsorolásokkal, gazdag asszociáció- és motívumrendszerekkel telített írással találkozhat az olvasó.

Mutass kevesebbet