Iványi-Grünwald Béla

Előszó A milleniumi kiállitás, mely oly ékesenszólóan igazolta a hazug történeti festészet csődjét, egy fél évszázad minden fölelevenitési kisérletének kudarcát, s letárgyalta a báb és kosztüm, a pózba állitott modell és a festői szempontok mellőzésének immáron véglegesen elintézett kérdését, hozott egy nagy meglepetést is: Szinyei Merse Pál 1873-ban festett Majálisát. A Nyugatról hazatérő fiatal művésznemzedék, melynek eleje épp Nagybányára készült, hogy magyar földön figyelje meg a magyar ájert, a mi sajátos szin- és formaalakulatainkat, meglepetéssel fedezte föl a maga számára, hogy törekvéseinek van egy magyar uttörője. Ez a felösmerés munkára ihlette és főleg küzdelemre serkentette őket! Látták, hogy már 1873-ban, tehát immáron huszonhárom évvel ezelőtt, volt egy nagy magyar festő, akinek lelkében ugyanilyen ideálok éltek, mint most az övékében, akinek művészete halált jelentett a kendőzött és mesterkélt műteremcafrang számára, mint most az övéké s ha sikert nem érhetett el, ha az akadémikus hazugság nagyidőre el is nyomhatta, azt talán az elszigeteltsége megmagyarázza. Ők majd zárt sorokban, fanatikus hittel telten, vonulnak föl. Igy kerültek Nagybányára. Réti István erről az időről emlékezvén, irja: "Szinyei Merse Pál - aki huszonhárom évi méltatlan mellőzés után egyszerre a pleinair legnagyobb magyar mesterének lett elismerve - lejött meglátogatni minket Nagybányára. A modern művészet első hirnöke volt ő nálunk, kietlen időben, ő pedig bennünk látta ideáljaink a győzedelmes harcosait, akiknek megjelenése meghozta az ő idejét is." (Nagybánya és Vidéke, 1909. 42. szám.) Ezt erkölcsi sikernek érezték. Ez megacélozta izmaikat, kitartásra buzditotta őket s ime, egy évvel később, külön kiállitáson jelentek meg, a régi, az elhagyott Műcsarnokban, mintegy azt szimbolizálva, hogy oda, a régi helyre, ahonnan a hazugság kivonult, ők, a fiatalok, a nap, a fény, az igaz szinek prófétái, behozzák az uj, a megváltó művészetet.

Mutass kevesebbet