Jándi Dávid

Bevezetés: A két világháború közötti kiállítások katalógusait nézegetve feltűnő az az aránytalanság, amely a művészek későbbi elfogadottsága és tényleges közszereplése, korabeli megítélése között feszül. A magyarországi művészettörténet-írás viszonylag kevés névvel dolgozik, újak szinte csak kitekintésként kerülhetnek a szövegbe. Ismeretlen művészek időnkénti felsorolása legfeljebb ámulatba ejtő, de nemigen inspirál az összefüggések újratárgyalására, a hallgatólagos konszenzus alapján úgyis változatlannak tekinthető a végeredmény. Az újabb generációk megöröklik a művészek besorolásának rendszerét, s az egyezményes "táblázatokhoz" képest a felbukkanó életművek értelmezése csupán technikai feladattá válik. A második feltűnő anomália, hogy a monografikus igénnyel íródó tanulmányok nem feltétlenül alaposságukkal tűnnek ki. A művek lépcsőin lépegető kutatónak ritkán sikerül a természetes kortársi közegbe illeszteni a "kiválasztott" művész életútját. Képletesen szólva a magyar művészet története sűrűn egymás mellé állított életrajzok "csúcsaiból" áll, hiányzik az a látásmód, amely a monográfián belül is képes megragadni az egyéni törekvések szinkronitását. A könyvek gerincét - érthető módon - a már kialakult stílussal bíró alkot érett műveinek vizsgálata adja, a kezdeti évek csak a felvillantás igényével szerepelnek. Ugyanakkor, ismerjük be, ebben kényelmi szempontok is szerepet játszanak (a kései művekből több maradt meg, a közgyűjtemények kiállításai is ezt az értékszemléletet képviselik stb.), és a kutató csak saját igényességének függvényében foglalkozik az esztétikailag talán kevésbé értékes, a még kockázattal, buktatókkal terhes pályakezdés időszakával. Szinte elfogadott az a szemlélet, hogy a híresebb vagy jobban dokumentált művész hat a nála kevésbé ismert mesterre, ritka az, ha valaki árnyaltabb hatásmechanizmust, esetleg közös eredetet képes megjeleníteni.

Mutass kevesebbet