János vitéz a Gulagon

„Az oroszok azt mondták, hogy semmit sem szabad beszélni arról, ami odakint történt. A mutatóujjukat a szájuk elé tették, vagyis erről kussolni kell" - a visszaemlékezők szerint ezt mesélte Drávóczi Ferenc, aki még a '70-es években is gyakran megismételte ezt a mozdulatot. Az egykori lovasberényi rendőrkapitány egyike volt annak a Gulagra elhurcolt öt falusi férfinak, akik súlyos árat fizettek az éppen elveszített második világháború jelképes „újrajátszásáért". 1946 júniusában, a búcsú napján véres verekedés tört ki a szovjet megszállók és a helyiek között a Székesfehérvár melletti faluban. A katonák benyomultak a János vitéz című daljáték előadására, megzavarták azt, néhány tucatnyian a falusiak közül pedig szembeszálltak velük. Az előadás három főszereplőjét, így a János vitézt játszó parasztlegényt, valamint a falu jegyzőjét és rendőrkapitányát gyorsított eljárással Szibériába deportálták, ketten közülük sohasem tértek haza. Az események az egész közösség életét örökre megváltoztatták. A díjnyertes újságíró (Pulitzer-emlékdíj, Gőbölyös-díj) az oknyomozó újságírás eszközeivel egy olyan történetet tár elénk, amely ennek az öt férfinak a sorsán és a megmentésükre szövetkező falusi kisközösség életén keresztül mutatja meg, milyen dilemmákkal kellett szembesülniük az embereknek a diktatúra felé sodródó, megszállt országban. A könyv azonban ennél többről szól: a bátorság vagy a gyávaság, a felelősségvállalás vagy az önfelmentés, az önfeláldozás vagy az árulás, az állhatatosság vagy a gyengeség közötti mindennapi választásainkról.

Mutass kevesebbet