Játék a hittanórán

Játszani vagy tanítani? Orvosnő ismerősöm mesélte, hogy első munkahelyén, egy kórház gyermekosztályán úgy sikerült megnyernie kis betegei bizalmát, hogy szabad perceiben közéjük vegyült, mesélt nekik, játszott velük. Egyszer papás-mamást, máskor doktorosdit, legközelebb bújócskát meg hasonlókat. Az osztályon attól kezdve nem volt sírás, nyafogás, a gyerekek jókedvűek, türelmesek voltak. Nem féltek a fehér köpenytől és az injekciós tűtől, ellenkezés nélkül bevették a legkeserűbb orvosságot is. És ami egy kórházban a legfontosabb: szépen gyógyultak. Egészen addig, amíg a főorvos tetten nem érte őket., Éppen tengeri hajóst játszottak a kórterem közepén földre terített takarókon , a doktornő volt a kapitány. "Maga mit művel itt, kollegina?" - förmedt rá a zordon főnök. - "Ha nem tudná, magát nem azért fizetik, hogy játsszon a betegeivel, hanem azért, hogy gyógyítsa őket!" A derék főorvos bizonyára kiváló szakértője volt a gyermekgyógyászatnak, egy fontos dolgot azonban nem tudott. Azt, hogy a játék is gyógyít. Hogy a játék is része lehet a terápiának. Azért idéztem e kis történelmet, mert előre látom, hogy néhányan milyen megütközéssel veszik majd kezükbe ezt a könyvet. "Játék a hittanórán? Az meg minek? Nekünk nem az a dolgunk, hogy játsszunk a gyerekekkel, hanem az, hogy tanítsuk, neveljük, a krisztusi életre vezessük őket!" Valóban ez a feladatunk, erre szól a hivatásunk.

Mutass kevesebbet