Jean-Christophe III.

Csöndesség borult a házra. Az apa halála óta minden kihaltnak látszott. Most, hogy elnémult a Melchior harsány hangja, csupán a folyónak fáradt mormolása hallatszott reggeltől estig. Christophe makacsul nekiadta magát a munkának. Titokban, de annál nagyobb szenvedéllyel önmagát büntette, amiért boldog akart lenni. A részvétnyilvánításokra és az érzelmes szavakra nem is felelt, kemény büszkeségében. Szótlanul temetkezett a napi feladatába és hideg buzgalommal adta a leckeórákat. A tanítványai ismerték az ő szomorú sorsát és meg is ütköztek az érzéketlenségén. De az idősebbek, akiknek volt már valamelyes tapasztalatuk a fájdalomban, tudták, hogy a gyermek látszólagos hidegsége mögött szenvedés rejtőzhetik; és sajnálták Christophe-ot. És ő nem is volt hálás nekik a rokonszenvükért. Még csak a zene sem hozta meg neki a könnyebbülést. Minden öröm nélkül muzsikált, mintha kötelességből tenné. Azt hihette volna az ember, hogy kegyetlen örömöt érez, amiért nem talál élvezetet semmiben, kegyetlen örömére szolgál, hogy erőnek-erejével megfosztja magát minden életbölcsességtől és mégis él...

Mutass kevesebbet