Jelek a szigetről (dedikált)

Ősi, de folyton megújuló indíttatás és vágy: a világ engedetlen anyagából valami maradandót teremteni a nyelv oly illanónak tűnő művészetével is. És örök kérdés: az ideális sokféleség, a legtágabb spektrum vajon egyazon alkotó sok-sok fázisában élvezhető, érhető tetten, avagy sok, több alkotó egyhelyre gyűjtött műveinek Pandóra-szelencéjében. Ez a versgyűjtemény ez utóbbi mellett érvel, meglepő szín- és formagazdagsága mellett meglepő érettségével az induló költőknek, akiknek alkalmi együttese hajlam, szakmai rutin, temperamentum, no meg végcél, ars poetica dolgában is meglehetősen távoli pontokról hoz össze, jelent valami bűvös egységet. Életkorban is a húsztól a hetvenig terjedő széles skálán mozognak. Legtárgyilagosabban, legkomorabban egyikük arra utal, hogy az elmúlástól kapunk gondolkodási időt, melyet értelmesen használhat fel, építhet be az ember. Például a poézisbe. Azt is sugározza végeredményként, összhatásként a versek összessége, hogy mindig csak valamihez hozzáépítve lehet kultúrát, költészetet gazdagítani, tágítani tovább új és új fázisok tartalmi-formai fokozataival. "Orgonasípokban szunnyadó tenger" - olvasható egy másik találó, összegző metaforában. "A seregnek" tehát vannak "titkos hangjai", ám a "sohasem-múlt múltból", annak öleléséből kibontakozni nem lehet és nem is érdemes. Több szempontból is hihető, hogy ez az antológia emlékezetes indulás lesz. A legszerencsésebbek (s legtehetségesebbek, a máris kész költői fegyverzetben jelentkezők) mindnyájunk előtt ím "szavakat" csókolnak Isten szájszögletére."

Mutass kevesebbet