Jobbegyenes

Kezdetben volt egy csokor virág. Az időközben jellegzetesen jobblétre szenderült Pesti Hírlap szerkesztőségébe küldte Lovas Istvánnak egy hálás olvasó. A szerző akkor Báder Katalin néven írt, és rajongója nem tudhatta, hogy Báder Katalin egyrészt férfi, másrészt magyar és széles, és egy virágcsokor körülbelül az utolsó dolog a földön, ami érdekli. A virág nem kell. Ezeket hagyjuk. A stiláris ornamentikát is. Lovas István, aki 1994 óta felvont sisakrostéllyal, a saját nevén publikál, nem szépen akar íni. Nem alkalmazva nyelvi leleményeke, nem tréfálkozik, nem csavarja a szavakat, és általában nem kacsint ki a fegyver mögül. Cikkeit nem ékesíti, hanem köszörüli. Minden írása szikárra edzett nehéz dárdahegy, amely súlyosan szakít át pajzsot, vértet, és hatol a lényegig. Hideg precizitással készít metszetet a tévesen liberálisnak nevezett magyar médiáról, az igazság cseppjeivel színezi meg teszi láthatóvá azt az alvilági folyamot, amely sötéten áramlik a politikából a tömegtájékoztatásba, a kulturális életbe, a gazdaságba, majd vissza a politikába, mindennapi hordalékával elárasztva a kommunikáció felületeit. A tárgylemezen feltárulnak az áttétel, láthatóvá lesz az addigi kaotikus burjánzás, körülhatárolható a daganat. Élesre fent tények felvonultatása, a gladiátor térdre kényszerítése, majd a lefelé fordított hüvelykujj, a felszólítás - Fogadd a vasat! -, és végül a kegyelemdöfés. Így hatnak Lovas István cikkei. Nem az ő hibája, hogy az ellenfél, mint Thor mondabeli vaddisznója, másnapra feltámad. Lovas István megadj a diagnózist, de a fecskendő a szérummal nem az ő kezében van. Inverz Don Quijoteként annak cseppet sem inverz makacsságával rohamozza újra és újra az ellenfelet, próbálván bizonyítani még saját közegének is, hogy azok valóban óriások, nem pedig szélmalmok, miként a gyávák és a buták látni szeretnék. De talán kinyílnak végre a szemek. Ideje lenne, hiszen korunk nem kedvez a kóbor lovagoknak. A körülmények sem mesebeliek: hiszen ha ennek a sárkánynak csak hét feje lenne...

Mutass kevesebbet