Az ős kastély

„Hedonikus olvasó vagyok; érzelmeket keresek a könyvekben" - írja Borges az Isteni Színjáték-ról szóló esszéjében (hozzátéve: ez "olyan mű, amit mindannyiunknak olvasnunk kell"), s a kötetben szereplő írások nagy része pontosan erről, az olvasás - és újraolvasás! - élvezetéről szól. Arról például, hogy miként nyűgöz le bennünket Cervantes „modora", amikor pedig „nincs tökéletlenebb Cervantes stílusnál". Vagy hogy miért kelt különleges esztétikai gyönyört Kafka műveinek - Borges szerint szándékos - befejezetlensége. Hogy mitől olyan intenzív Shakespeare Macbeth-je, „amilyen intenzív az irodalom csak lehet". Hogy milyen, az irodalom lényegi misztériumához kapcsolódó problémákat vet fel egy-egy fordítás (például egy Paul Valéry-vers spanyol változata). Hogy Walt Whitman a Fűszálak-ban hogyan alkotott egy „olyan furcsa teremtményt, akit a mai napig sem értünk teljesen". Hogy miért van valami szent minden könyvben, még akkor is, ha „tele van hibával". Hogy miért fontos műfaj a krimi, és különösen most, amikor „irodalmunk a káosz felé tart". Hogy mit jelent az irodalomban az álom, mely tán maga is esztétikai mű, sőt „a legősibb esztétikai megnyilvánulás". Hogy miért olyan érdekes Swedenborg túlvilág-ábrázolása, amelyben a pokol „az aljas politika, az összeesküvés világa", de a kárhozottak jól érzik magukat benne. Borges életműsorozatának újabb kötete - bár a szerző már-már zavarba ejtő műveltséggel és ötletességgel elemzi a világirodalom jeles műveit és a filozófiatörténet legbonyolultabb kérdéseit - önfeledt kalandozásra csábít a könyvek világában, s nyugodt szívvel elmondható róla is, amit Borges írt kedves könyveiről: „Egy könyv olvasásához nem kell erőfeszítés, a boldogsághoz nem kell erőfeszítés."

Mutass kevesebbet