Juhász Gyula összes versei

"Aki csak egyszer látta őt, annak a szeme maradt emlékezetében, amely törékeny és szerény arcát jelentőssé tette, fénybe vonta, megszépítette. A tekintet, amely belőlük előtört, mélységekből jött, a szív bányájából, a lélek, az intuíció, a fájdalom mélységes tárnáiból és a szavaknál meggyőzőbben beszélt. Csak verseiben láttam viszont ezt a babonás és különös fényt... Mindig remete maradt, és - úgy látszik - öntudatlanul remetesorsot akart magának... Hosszú kálváriájának állomásait vidéki városok jelzik, ahol fanyar kedvvel tanárkodott. Nagyvárad, Máramarossziget, Szakolca és Makó... Mindig eksztázisban beszélt... Mindig szerelmes volt. Mindig költő volt. Ha valaki virágot dobott elé, lehunyta szemét, már álmodott, és verseket írt..." A volt diáktárs és költőtárs, Kosztolányi Dezső írta ezeket a sorokat Juhász Gyuláról, 1914-ben, öngyilkossági kísérlete másnapján. Szeretetteljes, értő, igaz, lényegre tapintó szavak - mégsem foghatják át egész teljességében, nagyságában Juhász Gyula költészetét. Aki csakugyan mindig boldogtalan volt, csakugyan a bánat és a részvét költője, de az életörömé is, az élet szépségeinek sóvár, lelkes és lelkesítő magasztalója; és az első, égi, beteljesületlenségében is boldogító szerelem szeráfi énekese; és a színek: megbűvöltje és megbűvölője, aki úgy festette a "magyar tájat" "magyar ecsettel", mint nagyon kevesen; és harcos is volt ő, a szelíd szavú, ha kellett, a részvét és emberség páncéljában forgatta az igazság, hit és remény kardját azok oldalán, akiket egykori küzdőtársa és bálványa, Ady "a Jövendő fehéreinek" nevezett...

Mutass kevesebbet