Kacúr

Elismerésemet arra alapozom, hogy a jelenkori magyar irodalom palettáján tudomásom szerint nincs még egy ilyen "jókedvcsiklandozó", kellemes iróniával megírt, ugyanakkor súlyos mondanivalókat is hordozó vígeposz. A műnek nem hátránya, inkább erénye a klasszikus szerkezet: a hangsúlyos invokációt felismerhetően követi a propozíció, azaz a tárgy (meglepő) körülírása, majd az "in medias res" cselekményindítás. Az enumeráció különösen nagy hangsúlyt kap a műben, a hősi szereplők egyszerű bemutatásával nem elégszenek meg a szerzők, külön "énekeket" szentelnek valahány hősi személyiségnek. A csodás elemek se hiányoznak; a helyszínek, viszonylatok közönségessége ugyanakkor aláhúzza a hangulati elemek "vigalmas" jellegét. Mulatságos a legfőbb konfliktust okozó elem érdekes megjelenítése is: az egyik főhős ún. "pokoljárása", amely egyben a cselekménybonyolítás mozgatója. A mű igazi erénye: a cselekmények sodrása képes fenntartani az olvasó érdeklődését. (Pl. egy szuszra végigolvasni támadt kedvem.) Szólni kell a művészi kivitelezés megvalósításáról: a szerzők jó érzékkel a naiv énekek formavilágában lelték meg a követendő versformát. A ritmuselemek, a rímelés ennek felel meg. A stílus, a mű költői nyelvezete mindehhez jól illeszkedik. Összességében: e művet jegyezni fogja az irodalomtörténet, és nem érdemtelenül. Búzás Huba

Mutass kevesebbet