Káosz

Ez a másfél évtizeddel késôbbi könyv sokkal higgadtabb és tárgyilagosabb képet ad a káoszelméletrôl. Kiderül belôle, hogy a természettudósok "káosza" merôben ellentétes a róla alkotott közkeletű elképzeléssel. Egyik nagy formátumú kutatója, Yorke már elsô tanulmányai egyikével "azt üzente a fizikusoknak: a káosz mindenütt jelen van, sôt stabil és strukturált". Mandelbrot, a káoszelmélet "klasszikusa" számára pedig "a legszabálytalanabb adathalmazokból váratlan fajtájú rend világlott ki". Igaz, ô "nem ebben vagy abban a mérettartományban keresett jellegzetes mintázatokat, hanem mindenben". Talán ennek a mindenségre kiterjedô mintavételnek köszönhetôen derült ki számára, hogy "a világ szabálytalansága minduntalan szabályosnak bizonyul". Ezért is mondhatja filozófiai konzekvenciájaként Hannes Böhringer, hogy "az anyag fizikusok által elôrejelzett, folyvást növekvô káosza is rendben van. Számítani lehet rá és igazodni lehet hozzá. Ezáltal az élet némiképpen elôreláthatóbbá válik." Gleick olvasmányos könyve magamfajta laikusok számára is áttekinthetôvé tesz egy máskülönben ezoterikus tudományterületet. Beláthatóvá válik nem egy rejtélyesnek tetszô jelenség (hogy a Hold miért is fordítja mindig ugyanazt a felét a Föld felé, vagy hogy miért válik örvénylôvé a csapból kifolyó víz). Közben pedig feltárul egy olyan fogalmi gondolkodás, amely például a fraktálnak nevezett fenomént, az önhasonlóságot mint "a mérettartományok szimmetriáját" írja le. És amelynek végkövetkeztetései nem is állnak oly távol napi tapasztalatainktól - amint az például az egyensúlyállapotok esetében kiderül: "a határ a nyugalom és a katasztrófa között sokkal komplexebb lehet, mint azt bárki álmodhatta volna". A kiszélesedett kutatások ellenére a káoszelmélet korántsem jutott konszenzusra tárgyát illetôen; Otto E. Rössler egyenesen úgy véli, "senki sem tudja, hogy valójában mi a káosz"... Gleick alapos munkája mindemellett a természettudományos gondolkodás legutóbbi nagy megújulásának a történetével is megismertet. Ennek tanulságai rendkívül idôszerűek manapság, mivel a káoszkutatásban újra igazolódott a Kuhn által korábban leírt paradigmaváltás: "kevés számú magányosan dolgozó szabadgondolkodó - ez a romantikus kép áll a kuhni elképzelések középpontjában, s ez csakugyan ismételten így volt a káosz feltárása során". Hasonló következtetésre jutott Manuel Castells is: "A tudomány története rámutat, hogy az elméleti felfedezések leginkább az akadémiai rendszer réseiben keletkeznek. A felfedezések a tudás senkiföldje-területein következhetnek be, mert itt nem fojtja el ôket az akadémiai fegyelem tudományos apparátusa." Castells nem a káosz, hanem a "város kérdésének" kutatása alapján jutott erre a belátásra.

Mutass kevesebbet