Karácsony Kolozsvárt

Antik kiadás! Amint átmentem napjaim egyik gyümölcstelen pusztáján: találkoztam egy magános sírással. Ránéztem, és mintha már az én sírásom lett volna. A mindig új és mindig azonos századok egy örök testvérarcát hozta belém. És akkor ezt a feladatot adtam fel magamnak: Beteszem ezt a sírást egy teljesen képtelen mesébe, melyben egytől egyig létezhetetlenül lehetetlen alakok szerepelnek, melynek minden eseménye, képe, mozdulata soha meg nem történt, soha sehol fel nem található képzelgés. Vajjon ezek a lehetetlen és valószínűtlen képzelet-cirádák át tudják-e muzsikálni más anya gyermekeibe ezt a nagyon emberi, mély gyökerű, időtlenül örök sírást? Sikerült-e, ítéljék meg mások. Mert én már nem ítélek, nem állítok és nem tagadok. Letettem az akarat hősi vértjét és felvettem az alázatosok köntösét. Életem, fájdalom, megszámlálható hátralévő napjait szerénységi dömpinggel töltöm s már e művecske mottóiban inflációt adtam belőle. Mert aki ott ül már a deltánál és hallja már az örökre elvivő habok zúgását, aki hallotta már sírni az emberi szenvedés minden Stradivariusát és látta az emberi nyomorúság minden arcát: az összetöri a tükrét. Mert olyan tükörben látja magát, melyet lehellet meg nem ver, hazug szemünk hazuggá nem tehet.

Mutass kevesebbet