Karácsonyi levelek

Eddig is szerettem J. R. R. Tolkien munkásságát, hiszen A Gyűrűk ura igazi klasszikus alapmű számomra is, ráadásul le a kalappal az író előtt, hogy mennyi mindenkire hatással volt. Habár Középfölde világa teljesen elvarázsolt, sosem avattam az ott játszódó történeteket a kedvenceimmé, viszont a Karácsonyi levelek című könyvét annyira imádtam, annyira elvarázsolt, hogy rögtön, még nagyobb rajongással kezdem tekinteni a szerzőre. Tisztában vagyok vele, hogy megkésve kezdtem hozzá a történethez, hiszen a Karácsony már rég elmúlt, de olvasás közben rögtön rájöttem, hogy a mondanivalója mindig aktuális és persze roppant szórakoztató, szívmelengető és kedves kis olvasmánynak bizonyult. Arra is rájöttem, hogy kimondottan szeretem a levélregényeket, hiszen olvastatják magukat, nagyon jó tempóban lehet velük haladni, érdekesek és lenyűgözőek. A Karácsonyi levelek elsősorban mese, hiszen Tolkien 23 éven keresztül, minden évben – Karácsony előtt és az ünnepek közben – küldte őket a saját gyermekeinek, mégis úgy éreztem, hogy nem csak nekem szólnak, hanem mindenkinek. Sokat nevettem, jó kedvre derített és még így február elején is visszahozta azt a megismételhetetlenül egyedi, ünnepi hangulatot, amit úgy imádok. Tolkien természetesen hozta a formáját és komplett mitológiát teremtett Karácsony Miklós apó jól ismert mítosza köré. Voltak benne háborúk, veszteségek, sok-sok új és régi szereplő, valamint többféle kitalált nyelv és persze megannyi kaland, tanulság is. A kedvenc szereplőm egyértelműen Karhu, vagyis Jegesmedve volt, aki minden lében kanál, csetlő-botló, jót akaró, de mindig bajt keverő stílusával Froclira, a keverék labradoromra emlékeztetett.

Varázslatos, szívmelengető olvasmány, és igényesen szép a kivitele a könyvnek. Mondanom sem kell, hogy maga a könyv egy mestermű, amelyet érdemes elolvasni, és talán nem csak így karácsony táján.