Karcolgatunk

"Ötvenkettőben... belevetettam magam a kultúrmunkába. Egy robbanás után lábadoztam a pécsi laktanyában, és hogy teljen a katonaidő, a kultúrosokhoz csapódtam: színes betűket vagdostunk ki, hangszereket nyöggettünk, körülöttünk népi táncosok szökdécseltek. Laktanyánk faliújságjára körmöltem egy verset, amiben vörösen kel föl a nap a gyár fölött, mert felháborítja, hogy ő az első a termelés frontján - ezt a kis remeket azonban nem rajzszögezték ki, a politikai tiszt szerint megrágalmazza a munkásosztályt. Úgy látszott, hogy evvel költői pályámnak egyszer s mindenkorra befellegzett. Sebaj, novellákat írtam a fióknak...amíg körülöttem, a parancsnoki épület irodáiban határsértések drámai jegyzőkönyveit pötyögtettem papírra. Szabad óráimban...a Tiszti Klubban biliárdoztam és fröccsöztem a többi kultúraktívával; állandóan előadásokat szerveztünk, ünnepségekre dekoráltunk, fontoskodtunk, loptuk a napot. Egy árnyéktalan izzású délutánon (negyedszázad múltán csikó korunkat csak verőfényben és aranylobogásban tudjuk visszaidézni) megtorpantam a szomszédos szürke, szakszervezeti épülettömb előtt: ott is az amatőr színjátszók, a képzőművészeti kör és az irodalmi csoport foglalkozásait hirdették. Fel kellene venni a kapcsolatot a civilekkel! Kötelességünk a hónuk alá nyúlni, gondoltam, és a nőktől habzó korzóról, a bizsergetően eleven élet napsütéséből, a sóhajtva nyíló szárnyas nagykapun át benyomakodtam a művészkedés folyosói félhomályába. Így tévedtem be az irodalomba."

Mutass kevesebbet