Kávéház nélkül

Az avantgarde művészet legnagyobb ellensége a múzeum, az érdek nélküli szemlélődsé, mely teljesen semlegesítheti az esztétikumot. A dadaizmus - mint végletes példa - csak egy olyan korban fordulhatott szembe magával a művészettel, amelyben a művészet annyi, mint a múzeum mozdulatlansága és tétlensége. Az árutermelés csereértékké degradálja, immanens értékét pedig kisajátítják a múzeumok. A muzeálissá szublimált autonómia az empirikus világ heteronómiájának szerves folytatása, kiegészítése. Ezért szent és sérthetetlen jelszava, lobogója az avantgarde-nak a múzeum elleni harc, mert arról az állandóan meghiúsított lehetőségről van szó, hogy - mint Edoardo Sanguineti írja - az áruvá változtatott művészetnek visszaadjuk eszményi valóságát, mely semmiben sem különbözik tényleges, gyakorlati mivoltától, hiszen a művészet cselekvés, esztétikai cselekvés. Mint a fentiekből látható, az avantgarde megjelenésének és kifejlődésének két premisszája volt: 1. a spontánul kialakuló, társadalmi, nem pedig államhatalmi közvetítő mechanizmusok révén globálissá váló árutermelés (a liberális kapitalizmus), 2. az ugyancsak spontánul, mondhatni anarchikusan szerveződő múzeumok, könytárak, folyóirato stb. Ebben a helyzetben és keretben alakult ki az az elkötelezett, kritikai magatartás, amely a hősies-patetikus és cinikus avantgarde-ot a tényleges heteronómiával és a szublimált, Ersatz-autonómiával szemben a cselekvő, jogai követelő esztétikum formájává tette, s amelyet e kötet szerzője egy teljesen más, új történelmi korzsakban is töretlenül megőrzött. Mélusz József művészetének, helyzetének rendkívülisége, termékeny ellentmondásossága abból adódik, hogy egy olyan korszakról van szó, amelyben a fentebb említett premisszák egyike sem érvényes. Hogyan lehetséges tehát avantgarde művészet, ha egyszer társadalmi előfeltételei megszűntek? Vagy egyszerűbben: hogyan lehetséges egyáltalán művészet? Ezek az egyszerű kérdések az elmúlt 30 év alatt olyan jelentéstartalmakkal gazdagodtak, amelyekről a régi Korunk köré csoportosuló avantgarde írók és művészek nem is álmodtak. Éppen ezért, noha a Kávéház nélkül, ez az avantgarde-, vagyis ellen-múzeum: emlélkezés, mégpedig régiekről szóló, olyan ember emlékezése, aki tudja, hogy nem szabad ezt az utóbbi harminc évet zárójelbe téve emlékezni, mert csonka lesz a kép, üressé válnak a jelzők, egyszóval: hitelét veszti a szó. Amit Méliusz József az utóbbi években megírt, és amit - reméljük - ezután meg fog írni az ő "hármaskönyvében", Az illúziók kávéháza, a Kávéház nélkül és még munkában lévő Napnyugati Kávéház című kötetekben, az példa és biztosíték arra, hogy - a Steinert idéző Szőcs Géza szavaival - "a glédába állított fikciók és soha-meg-nem-történt eseményekből összetákolt, fortélyosan névtelen emlékezet" nem válthatja fel "az egyéni emlékezés természetes sokféleségét." Molnár Gusztáv

Mutass kevesebbet