Keljetek föl, menjünk!

Amikor elérkezett az ő órája, Jézus ezt mondta azoknak, akik vele voltak a Getszemáni-kertben, Péternek, Jakabnak és Jánosnak, tanítványainak, akiket különösen szeretett: "Keljetek föl, menjünk!" (Mk 14,42). Nemcsak neki kellett "mennie" az Atya akaratának beteljesítése felé, hanem vele együtt a tanítványoknak is. Ez a meghívás - "Keljetek föl, menjünk!" - különösen is szól hozzánk, püspökökhöz, szeretett barátaihoz. Még ha ezek a szavak a megpróbáltatás, a nagy erőfeszítés és a fájdalmas kereszt idejét jelentik is, nem kell kétségbe esnünk. Olyan szavak ezek, amelyek magunkban hordozzák azt az örömet és békét is, amely a hit gyümölcse. Egy másik helyzetben ugyanannak a három tanítványnak Jézus így pontosította a meghívást: "Keljetek föl, ne féljetek!" Isten szeretete nem tesz ránk olyan terheket, amelyeket ne lennénk képesek elviselni, sem pedig olyan elvárások elé nem állít, amelyeknek ne lehetne megfelelni. Miközben kér, fel is kínálja a szükséges segítséget. Arról a helyről szólok mindezekről a dolgokról, ahová a megváltó Krisztus szeretete vezetett, azt kérve tőlem, hagyjam el földemet, hogy kegyelméből máshol teremjek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt (vö. Jn 15,16). Urunk és Mesterünk szavait visszhangozva ezért én is azt mondom mindannyiotoknak: "Keljetek föl, menjünk!" Menjünk, bízva Krisztusban! Ő kísér majd bennünket az úton, egész a célig, amelyet egyedül ő ismer.

Mutass kevesebbet