Kemény vaj

Bódis Kriszta regényét a történet szerint olyan lány írja, aki nem néma ugyan, mégsem igen képes beszélni, talán ezért is ír torokszorítóan, bölcsen és kicsit helyesírási hibásan. Nem mindennapian érzékeny, kegyetlenül pontos tanúja ő a maga életének, a körülötte élők szavainak és tetteinek - s mint kortársunk, saját mai hazánk szegleteiből tudósít. Kicsilány korától fogva úgy rója sorait, hogy mindennapos varázsolás és túlélőfohász az, amit gyakorol - tolla nyomán sokszor még a jajszó helyén is a gyönyörűség fájdalmas mondatai virágzanak ki. Mesél a barakktelepiekről, az intézetiekről, a mindenkori parancsolókról, azokról, akik őt otthonról elcsalják, a testét gyalázzák, lelkét fosztogatják, majd utcára küldik, hogy árulja magát, és börtönbe juttatják. Mesél azokról, akik osztoznak vele a temérdek kiszolgáltatottságban, és akik társai a kevéske örömben. Ám legelőszor is gyerekkori családjáról mesél - mint ahogy utoljára is ide menekülnek a gondolatai, s innen menekülhetnek ki a legkevésbé. Miközben senki se szólítja a nevén - még ő maga is elrejti írás közben, hogy hívják -, csak az az egy biztos, hogy ő volt Sári mama legszeretettebb unokája.

Mutass kevesebbet