Kemény Zsigmond hallgatása

"Előző könyvem, A vértanú a valószínűleg legnagyobb, de mindenesetre legkeserűbben őszinte Kemény Zsigmond-regény továbbgondolása. A rajongók diákkori kötelező olvasmány volt, aztán Móricz Zsigmond riasztott el tőle: ha át kellett írni, milyen rossznyelvű könyv lehet, s mégse Móricz, minek olvasnám? Aztán - évtizedek múltán - megrendítő, pezsdítő, ujjongásra késztető élményemmé vált, akár a legnagyobb könyvek. Apránként értettem meg, hogy a főgondolatot görgető Pécsi Simon hűsége az uralkodóhoz nem áruló törleszkedés, hanem népsorsféltő messzirelátás, és sejteni kezdtem, hogy mint ahogy bele-beleírjuk magunkat művünk valamilyen alakjába, ha Panaszfal-szerűen csak egy alig látszó mellékalakba is, Kemény úgy írta bele magát, a maga nemzetmentő-önsorsrontó bölcsességét s még rémlátomásait is a végül vasraveréssel jutalmazott Pécsibe. Később már magának Kemény Zsigmondnak sorsán és utóéletén tűnődve értettem meg, hogy van egy nemzet, amely szinte tüntető közönnyel vagy megszállottsággal prédikálja el a neki ajándékozott óriásokat. Aztán lassan elindultam az élettelen fogalommá dermesztett, ábrázolhatatlannak hitt ember felé, akinek hatalmas-népszerűtlen írói életműve egy nemzetért rettegő népszerűtlen gondolkodásmódnak talán csak a mellékterméke volt. A főmű: a nemzet jövője. Egy nemzeté, amelyet vele együtt elbukó fantaszták ragadtak magukkal minden időkben. Kemény Zsigmond nem volt elragadó hős, és csak az önmaga elbukását vállalta. Hálátlan szerepet vitt: messzire mutatott a messzire látni soha nem akarók fölött. Vajon vonhat magára egy pillantást legalább egy elbeszélésfüzér, vagy úgy tetszik: kisregény gyújtópontjában?"

Mutass kevesebbet