Képek és nézők

Ezt a könyvet a képzőművészetet szerető, a művekhez közel kerülni akaró közönségnek szánjuk. A festészet és a szobrászat sajátos világ. Önálló törvényei, szabályi vannak - a kifejezési eszközei is sajátosak. Önálló nyelv tehát, vizuális és plasztikai nyelv, egyike az emberek között kapcsolatot létesítő nyelveknek. Megértése nem ördöngösség - de nem is feltétlenül magától értetődő. Azt mindneki elfogadja, hogy a zene nyelvének az ismerete sem feltétlenül magától értetődő, meg kell ismerni szabályait, "nyelvtanát", pallérozott hallás kell hozzá. Általában úgy hiszik, hogy a képzőművészet esetében más a helyzet, itt nincs szükség vizuális és plasztikai kultúrára, amit látok vagy tapintok, azt szükségképp értem is. Az egyszerű megpillantás, a téma vagy tárgy konstatálása és a valódi megértés között azonban nagyon nagy az eltérés. A képzőművészeti alkotások jelentése ugyancsak összetett. Sokszor szimbolikus, allegorikus, ikonográfiai jelentések is nehezítik a műbe foglalt eszme egyértelmű megértését. Másrészt megvan a formának, a színeknek is a sajátos jelentése, mással nem helyettesíthető mondanivalója - ennek az érzékeléshez azonban olyan kifinomult látás kell, mint amilyen kiművelt hallás szükséges a zenemű felfogásához. A képzőművészet történeti fejlődése során igen gyakran vállalta, hogy a valóság hű tükörképét akarja visszaadni, a látványillúzió hű képét - ennek ellenére a különféle korok, művészek valóságábrázolása, stílusa ugyancsak eltérő. Pedig az emberi szem látásmechanizmusa nem változott meg, mégis az egyik korban realistának, valósághűnek minősítettek olyan formanyelvet, amelyet a mási kor realizmusellenesnek, a valóság torzításának bélyegzett. E jelengség magyarázata abban rejlik, hogy minden kor megteremti a maga látáskonvenciáját, ábrázolásbeli szkématárát, amely megfelel céljának, és amelyet reálisnak fogad el. A művészetek története a konvenciók szüntelen átrétegződésének, érvényüket veszítésének és az új konvenciók megszületésének a folyamata.

Mutass kevesebbet