Kiképzés

Vitray Tamás, a magyar televíziózás legendás, sokak által tisztelt és szeretett személyisége olyan dolgokról mesél ebben a könyvében, amelyekről még sosem szólt. Merész és nagy belső fegyelmet igénylő munkát végez: végigjárja gyermekkora viszontagságos tájait, hogy sem magát, sem környezetét nem kímélő éleslátással összerakja múltja darabjait. Sajátos helyzetbe hozza magát: most ő a riporter és a riportalany is egy személyben. Ám – ahogyan tőle ezt a műsorain keresztül megszokhattuk – most sem elégszik meg egyszerű, unalomig ismert formával, egy szimpla önéletrajzi regénnyel vagy riportkönyvvel. Vitray Tamás saját magával, saját magáról is úgy beszél, ahogyan híres műsoraiban a beszélgetőtársaival, beszélgetőtársairól. Figyel. Reflektál. Összerak. Megért. Új összefüggéseket fedez fel. Egyetlen felesleges szava, kérdése sincs. Határozottan, egyértelműen peregnek a szavai. Vitray analízis helyett szintézist teremt, az értelem és érzelem, a drámai jelenlét szintézisét. Mert nem az a lényeges ebben a visszaemlékezésben, hogy a megélt örömök mellett mennyi borzalom és fájdalom hatotta át ezt a gyerekkort, hanem az, miként lehetett túlélni, és mit lehetett kezdeni vele. S noha látszólag egyetlen szó sem esik arról, hogy milyen utak, csalódások, remények, újrakezdések vezették őt el a Magyar Televízió épületéig, a Kiképzés mégis erről a kalandnak egyáltalán nem nevezhető, ám "kiképzésnek" joggal tartható, küzdelmes útról szól. A kezdetekről, a lehetőségekről, amelynek végén ott áll egy ember, aki (új) nevet szerez magának, s egy ország emlegeti őt így: "A Vitray". A szerzőről:   Vitray Tamás 1932. november 5-én született Budapesten   Fontosabb televíziós műsorai: 12 szék (1967)Fekete-fehér, igen-nem (1972)Ötszemközt (1973-1974)Csak ülök és mesélek (1975-1978)Sok van, mi csodálatos (1979-1980)Kapcsoltam (1980)Siker (1980-1981)Tengerre, magyar! (1981)Telefere (1985-1989)Apád, anyád ide jöjjön! (1990-1991)VT-TV (1991)Töltsön egy órát velem! (1993-1994)Az én olimpiáim (2000)21 olimpiai közvetítés (1960-2004)   Részletek a könyvből:   "Csak a Szent István körút és Csáky utca sarkáig jutott. A latyakos, havas úttesten Nagymama jött szembe. A szánkón, amit maga után húzott, Nagypapa feküdt. Elment volna mellette, ha rá nem kiált. A hangjára megállt, végre észrevette és mosolytalan arccal, kifejezéstelen szemmel ennyit mondott: Nagypapa igen rossz állapotban, magatehetetlenül, félig lelógva feküdt a szánkón. Az éhezés, a gyógyszerek hiánya és az átéltek miatt súlyos állapotba került, és megfelelő kezelésre nem volt esély sem. Nagymama azonnal mozgósította maradék vagyontárgyait, és amit lehetett, beszerzett. Az üvegablakokat deszkával pótoltatta, hogy ne szenvedjenek a hidegtől, bár még így is csak nagykabátban lehetett a lakásban megmaradni. Rántott levessel, illetve valami hasonlóval, némi kenyérrel, sárgaborsóval és néhány rejtélyes étellel alakított ki étrendet.”     ***   „Lassan-lassan talpra állt, kúszva-mászva, később csoszogva-araszolva eljutott a célig, de akkor meg hatalmas furunkulusai támadtak. Az orvos, Gyulának egy volt munkaszolgálatos ismerőse, akitől az Ultraseptyl származott, és aki később az egyik nagy budapesti kórház főigazgatója lett, erre már csak diagnózist tudott, terápiát nem. Vitaminhiány, ami köztudomásúlag vitaminok fogyasztásával gyógyítható. Ezekben pedig nem volt választék. A furunkulusok nőttek, fájtak, végül kifakadtak. Szó, ami szó, a fiú nem volt gusztusos jelenség. Amikor végre úgy-ahogy talpra állt, megnézte magát a borotválkozó tükörben, és hangosan zokogni kezdett. ­– Láttam a halálfejemet – emlegette később. Csontig lesoványodott, fogsora kinyomta felsőajkát, szemei mélyen beestek üregükbe, ijesztő látvány volt.” ***„Ősz volt, korán sötétedett. Záráskor csak az asszony ment el, de előbb leoltotta a villanyt, gondosan bezárta kívülről az üzletet, nagy zajjal lehúzta és lelakatolta a vasredőnyt is. A rosszarcú férfi odaszólt Kisneufeldnek, aki még mindig a széken reszketett: – Na, gyere! – Azzal nekifeszült a polcos állványnak, amely elfedte a helyiség egyik oldalának majdnem a felét. Egy-két selyempapírba burkolt valami, alighanem tisztított holmi, és némi spárga volt csak a polcokon. Az állvány mögött hatalmas Magyarország térkép lógott. Leemelte, és előtűnt a félméternyi nyílás. – Mássz csak át! – biztatta, és ő némi üggyel-bajjal át is jutott. A vaksötétben is érezte, hogy nincs egyedül. Egy kéz nyúlt érte és maga felé húzta, majd Gyula suttogását hallotta egészen közel a füléhez: egy szót sem szólhatsz, meg ne mukkanj! Még suttogva is keménynek, fenyegetőnek tűnt a hangja, igaz, tőle szokatlan gyengédséggel ölelte magához. Szeme hozzászokott a sötétséghez. A fal mellett körben, téli viseletben, nagykabátban, kalapban, csizmásan, bakancsosan emberek ültek. Egy-két asszony, a többi férfi. Ismerős csak Béla, Gyula öccse. Némán ültek valamennyien. Egyetlen hang nélkül, sőt szinte egyetlen mozdulat nélkül, hiszen az is zajjal járhatott volna. Később sokszor jutott eszébe, milyen sírnivalóan nevetségesek és mennyire esélytelenek voltak ezek az emberek, amikor arra számítottak, hogy itt, a működő tisztító tőszomszédságában, széken ülve, talpig felöltözve fogják kiböjtölni a háború végét. Élő panoptikumként. Ő éhes volt, biztosan érezte, hogy ülve nem tud majd aludni és ráadásul azt sem tudta, mi lesz, ha ki kell mennie. Megkérdezni nem merte. Ült maga elé meredve, mint a többiek. Az járt az eszében, hogy marhaság volt ide jönnie, otthagyni az öregeket, akiknél ugyan menlevél nélkül nincs biztonságban, de hátha már nem is jönnek a nyilasok többször ellenőrizni. Döntött: másnap visszamegy. A szomszédból zajok hallatszottak. Az üreg feltárult és a rosszarcú férfi sürgető hangjára a hosszú némaság után mindenki összerezzent. – Nyúljon át valaki az ételért, de óvatosan. Nagyon tele van a fazék. Egy-egy tányér és kanál került elő a székek alól. Kisneufeld Gyula tányérjába kapta a részét. Nekiesett, de nem tudta, mit eszik. Valami pépes dolog, benne kisebb-nagyobb csomók. Kenyér is volt bőven, és Gyula mutatta, hogy az utolsó pár falattal teljesen tisztára kell törölni a tányért.     Elálmosodott. Hosszú volt a nap, teli a gyomra, alhatna. Sapkája fülvédőjét lehajtotta, sildjét szemébe húzta, úgy, ahogy az óvóhelyen szokott ülni légiriadók idején, hogy magát a külvilágból kizárja. Várt, hátha elalszik. Amikor jöttek a fazékért, Gyula a nyíláshoz lépve suttogott valamit a résen át, majd ki is mászott. Egy-két perc múlva csak a karja jelent meg, és intett Kisneufeld felé, jöjjön ő is. A tisztító hátsó bejárata a ház udvarára vezetett. A közeli földszinti lakás konyhai ajtaján léptek be. A kedves arcú nő, meg a férfi volt odabenn. Az asztalon, egy tálon, frissen sütött rántott szeletek hagymás krumplival. Nem tudta szabad-e beszélni, még senki nem hatalmazta fel és egyébként sem hangzott el egyetlen szó sem. Leültek az asztal köré, az asszony mindenkinek tett a tányérjára és hozzáláttak. Néma csendben. Az asszony is közéjük ült, és végre megszólalt: – Mi lesz a fiúval? A többiek nagyon nem örülnek neki. – Nem marad. Jönnek a lányok, és majd megbeszéljük, mit lehet csinálni. Kisvártatva meg is jöttek a lányok. Jávor Éva és egy hasonlóan fiatal, de sokkal kevésbé szemrevaló nő, aki Kelen Évaként mutatkozott be. Kisneufeld kitalálta, hogy ő a másik, aki Gyulát és öccsét bujtatja. Azt beszélték, hogy van néhány védett otthon, kifejezetten gyerekek számára, ahová ugyan nagyon nehéz bejutni, de meg lehet próbálni. A legjobb a Zoltán utcai, oda már lehetetlenség elintézni, de talán a Kolumbusz utcai még befogadja. Előbb azonban a Vadász utcában kell elintézni az engedélyt. Abban maradtak, hogy Jávor Éva másnap hozzálát. Persze viszi Kisneufeldet is. Hamarosan eloltották a villanyt, a sötét udvaron át osontak le a tisztítóba és ott vissza a székre. Szemhunyást sem aludt azon az éjszakán. Ugyan eléggé fáradt volt, hogy ültében aludjon, de a fejében a nap eseményei és a holnapi teendők zakatoltak. Másnap a Vadász utcai épület kapujáig sem lehetett jutni, akkora volt a tömeg. De a kis Jávor Éva nem ismert akadályt. Bámulatos fellépéssel hazudta magát ottani dolgozónak és vonszolta át a tömegen a fiút, fel az irodáig. Délután háromra kezükben volt az igazolás: beköltözhet a Kolumbusz utcai védett gyerekotthonba. Az utcán Jávor Éva megkérdezte, menjenek-e ki azonnal, vagy ráér holnap? A rántott húsra gondolva vállalta a széken alvást és a némaságot is. Jávor Évát a konyhában mindenesetre ünnepelték, amiért ilyen ügyesen megszerezte a beutalót, de a bankett elmaradt. Üres gyomorral kellett ülve aludnia.   Csak délután tudtak elindulni a Kolumbusz utcába, mert a légiriadó és a bombázás addig tartott. A korábban leesett hó elolvadt, tetejébe még ónos eső is esett. A villamostól pár száz métert kellett gyalogolniuk az iskoláig, amit otthonnak alakítottak ki. A sötétben – közvilágítás az elsötétítés miatt nem volt – minden gödörbe beleléptek. Ahogy közeledtek a helyszínhez, úgy lettek egyre lucskosabbak, mocskosabbak a csípősen szitáló esőben, a sárgödrök között.  Az iskola udvara zsúfolva. Temérdek ember, még több kisgyerek, rengeteg batyu. Bőröndök, fonott kosarak, lepedővel átkötött ágyneműk felmosóronggyá ázva az órák óta tartó esőben. Az emberek is csuromvizesek. Sok a karonülő gyerek. Üvöltözés, sírás, veszekedés, hangos szidalmak. Ők ketten csak álltak a kapun belül. Jávor Éva kezében a beutaló, Kisneufeld az üres szatyrát szorongatta. Álltak, bár a fiú tudta, hogy az irodát kellene megkeresniük, ahol őt, a hozott írás alapján, hivatalosan is átveszik. Kéz a kézben, ahogy odáig is jöttek a mély és csúszós, havas-vizes latyakban, egyetlen szó nélkül álltak. Hosszú, nagyon hosszú percekig. Később megpróbálta visszaidézni, mi is járt ott a fejében, de nem emlékezett. Jávor Évát sem kérdezte meg a következő harminc év során, hogy ő mit gondolt. Moccanatlan meredtek a tömegre még sokáig, végre Kisneufeld szólalt meg nagyon halkan és minden remény nélkül: – Éva néni! Ne tessék engem itt hagyni! Jávor Éva, mint aki bódulatból ébred, tán még össze is rezzent: – Dehogy hagylak! Összegyűrte, eldobta az elmúlt nap nagy sikerét, a kincset, a beutalót, sarkon fordultak és indultak vissza. Nagyokat nevettek valahányszor a sötétben egy pocsolyába léptek.”

Mutass kevesebbet