Kirándulás a magyar multba

Sétára hívjuk az olvasót a régi magyar világba. Nem tróntermekbe, nem főúri kastélyokba, hanem a vidéki városokba, falvakba, tanyákra és ki a régi magyar pusztákra. Meglátogatjuk őseinket otthonukban, hétköznapjaikon, mindennapi munkájuk, mulatozásaik, szórakozásaik közben és katasztrófák idején. A történelem időgépén oly hirtelen lepjük meg őket, hogy nincs idejük történelmi pózba helyezkedniök, páncélt, díszmagyart ölteniök és fényképezőlencsénk a maguk természetes, emberi mivoltában, gyámoltalan kétségbeesésében, vagy hetvenkedő, boros mámorában, vagy imádkozó áhítatában örökíti meg - nem a történelemből ismert nagy embereket, hanem a tömegmagyart, nem a történelem nevezetes napjain, hanem elfelejtett dátumok alkalmával. A magyar föld: hegyei, völgyei, pusztái, folyói, szigetei általában ugyanazok, amelyek ezer évvel ezelőtt voltak. Az emberi kultúra némi kozmetikát végzett ugyan arculatán: pocsolyákat, mocsarakat, nádasokat eltüntetett, folyókat kiegyenesített, itt irtott, ott telepített erdőket, utakat rajzolt a pusztákra és a járhatatlan őserdőkbe, de a pörsenések, ráncok eltávolítása az arc általános kifejezését nem szokta megváltoztatni.

Mutass kevesebbet