Kő és madár

A Bakony aljáról jöttem, árnyékából vagy inkább fényköréből az ősi pápai Kollégiumnak, amelynek édesapám tanulója, majd görög-latin szakos tanára, igazgatója volt. Gyerekkoromat és ifjúságomat gályarab-professzorok szikár emléke, a közeli Bakony betyárbújtató sűrűje és buja tenyészete, szülőföldem tiszta, ízes beszéde s a nyelvek, az irodalmak velünk egy födél alatt lakó ragyogása formálta. Mindez meghatározta későbbi utamat. A nagy történelmi fordulat egybeesett felnőttkorom kezdetével. Elhozta számomra azt a nyelvet, az oroszt, amelynek klasszikus mesterei rajongó kamaszkorom eszményképei voltak. Természetes, hogy érdekelt a nyelv, amelyen írtak, így kezdtem ismerkedni az orosz nyelvvel, majd a háború után beiratkoztam a bölcsészkar magyar-orosz szakára. Verseket még korábban "írtam", mint írni-olvasni megtanultam volna. Friss csörgedezésük később, nehezebb esztendőkben, búvópatakká lett, de a felszínre bocsátott egy keskeny, majd egyre szélesedő folyamágat a műfordításét. Első zsenge kis verseskötetem 1943-ban jelent meg, a következő huszonöt évvel később, 1968-ban. A két évszám közé könyvtárnyi fordításkötet ékelődik. nem panaszlom, hiszen nagyszerű iskola volt, megtanított a gazdaságos beszédre, a szavakban gyönyörködésre, felszínre hozta rejtett nyelvi tartalékaimat, rászoktatott a szavak súlyának pontos lemérésére. Mégis: gyakran lázadt fel bennem a költő a műfordító ellen. Sokáig beszéltem mások helyett, mások nevében, sok idegen költőt vezettem kézen fogva a magyar olvasó elé. Hogy melyik a fontosabb küldetés, nem tudom. Csak azt, hogy ahogy fogy az élet, egyre jobban szorít a kimondatlan. "Ki mondja el helyettünk, Amit csak mi tudunk elmondani?" - kérdezem magamtól generációm nevében. Senki más. A magam sorsán átizzítva próbálok hírt adni ebben a kötetben, arról, ami változatos történelmünkben nemzedékemnek kiméretett. Rab Zsuzsa nemcsak egyike legkitűnőbb műfordítóinknak, de - ahogy új kötete ismételten bizonyítja - színes és gazdag, érdekes és eredeti költői egyéniség is. Lágy, bensőséges, finoman megmunkált lírája egy érzékeny és sokoldalú alkotó ember világát mutatja meg, amelyet egyenlő arányban épít értelem és érzelem. Versei többnyire közvetlenül életrajzi ihletésű, elsődlegesen zenei alkotások, formájukat érzelmi, indulati lüktetések, belső dallamok alakítják, fegyelmezettségük, az élmények feldolgozásmódjai, gondolati anyaguk mégis tudatosan teremtő intellektuális költőre vallanak. Kötetének címadó versében személyisége, költészete kettős vonzását ő maga így foglalja össze: Én kőtől lettem és madártól. Kő-felem szárnyra kap, ha elkívánkozik, madár-felem kibírja, ha csákányok verik. Kő-apámat, madár-anyámat én boronáltam össze, hogy legyek. Irgalmat csak magamtól kérhetek: ne sivítson kő a madárra.

Mutass kevesebbet