Kokas Ignác

Különleges esemény színhelye volt 1996. március 3-án a Fejér megyei Vál község. Az utcán ünneplőbe öltözött helybéliek és vendégek nyüzsögtek, a járókelőket pálinkával, borral és pogácsával kínálták, az autók nem fértek el az útszélen, de az esemény csak külsőségeiben hasonlított búcsúra vagy esküvőre. Kokas Ignác festőművészt ünnepelte a szülőfaluja hetvenedik születésnapján. A templomtorony aljában alkalmi kiállítást rendeztek képeiből és a róla megjelent újságcikkekből, közéjük váli borokkal teli edényeket állítottak, aztán mire a polgármester az iskola kémiatermében a díszpolgári oklevelet meg a gyűrűt átadta a mesternek, valóságos lakodalmi hangulat alakult ki az ünneplő közönség körében. Mindenki ott volt, kézszorongatások, emlékek idézése, ismerősök évtized múltán való lapogatása és büszkélkedése az azóta született vagy már éppen felnőtt gyerekekkel. Ki az a festő, és milyen az a festészet, amelynek ilyen atyafiságos, protokollmentes és őszinte falusi tisztelgés jár korunkban? Kokas Ignác festőművész az élő magyar piktúra kiemelkedő mestere, a huszadik századi modern művészet egyik megújítója, igen bonyolultan egyéni képek alkotója. Akkor, ott, az ünnepi felajzottságban sem hitte senki, hogy Vál minden lakója ugyanolyan értője a festő életművének, mint a köszöntésére ugyancsak megjelent műgyűjtők és művészettörténészek. De a spontán lelkesedésnek önmagában az sem lehetett elegendő oka, hogy falubeliként tartják számon, hogy a hét nagy részében megtalálható a Vajda János utcai szülőházban, hogy az a ház lényegében ma is olyan, amilyen akkor volt, amikor édesapja asztalosként dolgozott benne, továbbá hogy az öregebbek még emlékeznek a szüleire, míg a fiatalabbaknak az apjukkal-anyjukkal, vagy éppen most már a nagyapjukkal együtt nőtt fel. Mindezeknek, mint látni fogjuk, nem lényegtelen szerepe van az életmű alakulásában. Van, aki a képek láttán mindezt érti, van, aki érzi, s van, aki - látva a festőt kint a határban dolgozni, szomszédolni vagy beszélgetni az utcán | csak sejti, hogy ennek az életműnek köze van őhozzá. Kokas a magánúton elvégzett polgári iskola után beiratkozik, majd 1947-ben oklevelet szerez a pápai tanítóképzőben, és még ugyanabban az évben felveszik a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, valamint a Dési Huber Népi Kollégiumba. A pálya szabályos: Kokas kamaszkora idején, az 1945 előtti társadalomban, a törekvő és igényes iparosok gyermekeinek a tanítóképző jelenti a reális utat az értelmiségi lét és a társadalmi felemelkedés felé, ifjúkorában, a háború utáni években pedig a népi kollégiumi mozgalom a felkaroló erő és nevelő alma mater a messziről jött tehetségek számára. A festőnövendék, aki emlékezései szerint gyerekkora óta faragott fát-követ, egyszer-egyszer talán festegetett is otthon, de még preparandista éveiben sem készült hivatásszerűen művésznek, először Kmetty János osztályába kerül, de meghatározó mestere Bernáth Aurél lesz.

Mutass kevesebbet