Költők éhkoppon

A ​könyv összeállításánál arra törekedtem, hogy olvasmányos legyen, csak az ilyen írásokat szántam bele, vagyis elhagytam az aktuális cikkeket, hozzászólásokat, vitairatokat, ha nem idéztek föl többet az elmúlt időből. Az írásokat három nagyobb csoportba osztottam. Az első csoportba kerültek a tárcák, visszaemlékezések. A tárcaírást több-kevesebb rendszerességgel műveltem, a műfaj lényegéből fakadóan: amikor volt rá megrendelés a lapoktól. A második csoportba a könyvkritikák, lemezkritikák, beszámolók, kisebb-nagyobb arcképek, pályavázlatok kerültek. Miután nem vagyok, nem voltam hivatásos kritikus, módom volt csak olyan könyvekről, hanglemezekről írni, amelyeket szerettem, s amelyeket fontosnak tartottam. Ugyanez vonatkozik a portrékra, megidézésekre: mestereimről, példaképeimről s érdemes pályatársaimról írtam. Akikkel egy levegőt szívhattam, s akikről volt valami mondanivalóm. A harmadik csoportban öt novella van. Ezek a novellák összefüggő ciklust alkotnak, a fiatal költőről szólnak, aki voltam, s társaimról, a szörnyű, de mégis elfelejthetetlen korról, amelyben éltünk, csavarogtunk albérletből albérletbe, az irodalom peremén, az eget ostromolva. E ciklusnak a KÖLTŐK ÉHKOPPON címet adtam, mert bizony nyeltük az éhkoppot, és megpróbáltunk tiszták maradni a „Tűztáncos” hisztéria közepette. Úgy gondolom, hogy e befejező novellák szervesen illeszkednek az előző írásokhoz, a tárcákhoz, a portrékhoz, s a kötet talán így (is) kapna valamiféle egységet: az elmúlt évekről, életemről szól, egy fiatalemberről, aki feljött a békés-tarhosi zeneiskolából Pestre, barátokkal, mesterekkel találkozott, és végigjárta a talán túl rögös utat, amely az irodalomba vezetett. De mindenesetre megélt hatvan évet…

Mutass kevesebbet