Korunk hőse

"Minden könyvben az előszó az első és egyúttal az utolsó szereplő; vagy a mű céljának a megmagyarázására szolgál, vagy arra, hogy az írója bírálatra feleljen és igazolja magát. De az olvasókat általában nem érdekli az erkölcsi cél, és a folyóiratok támadása, s ezért nem olvassák el az előszókat. Pedig kár, hogy ez így van, kár különösen nálunk. A mi közönségünk még olyan fiatal és naiv, hogy nem érti meg a mesét, ha nincs a végén erkölcsi tanulság. Nem sejti meg a tréfát, nem érzi meg a gúnyt; egyszerűen rosszul van nevelve. Nem tudja még, hogy jobb társaságban és jobb könyvben nincsen helye a nyílt szitkozódásnak, s hogy korunk műveltsége sokkal élesebb s majdnem láthatatlan, de azért nem kevésbé halált hozó fegyvereket talált fel, melyek védhetetlen, biztos csapással sújtanak a hízelgés leplében. A mi közönségünk hasonlít a vidéki emberekhez, aki kihallgatja két ellenséges táborhoz tartozó diplomata beszélgetését, s meg van győződve róla, hogy mind a kettő megcsalja kormányát kölcsönös és gyengéd barátságuk érdekében. Ez a könyv csak nemrég saját kárán tapasztalta, mit jelent bizonyos olvasók, sőt folyóiratok szerencsétlen hiszékenysége, mely a szavaknak betű szerinti értelmet ad. Voltak, akik szörnyen megsértődtek, s teljesen komolyan, hogy ilyen erkölcstelen hőst állítanak eléjük példaképül mint a Korunk Hőse; mások meg nagyon finoman megjegyezték, hogy az író itt a maga és ismerősei arcképét rajzolta meg... Régi és szánalmas história! De úgy látszik, Oroszország már úgy van teremtve, hogy minden megújulhat benne - kivéve ezeket a badarságokat. A bűbájos tündérmesék legbűbájosabbika sem kerüli el nálunk azt a vádat, hogy egy létező személyt próbált megsérteni."

Mutass kevesebbet